Hogyan lett egy siófoki srácból londoni befektetési bankár? Miért Kiliti számára mégis a világ közepe? Illés Gábor nemzetközi magántőke-befektetőként számos iparágban és országban mozog otthonosan, egyszerre foglalkozik egy rák elleni immunoterápiák fejlesztésében úttörő biotech cég építésével Londonban és Weiss Manfréd szellemi örökségének újraélesztésével a csepeli vasöntödében. Története igazi huszonegyedik századi történet, amiben különleges helyet foglal el a borászat és a klasszikus zene is. Fogadják szeretettel Kuratóriumunk tagjait bemutató interjúsorozatunk következő részét.
A Balaton meghatározó hátteret jelentett gyerekkorában, és biztos vagyok benne, hogy a borászat iránti érdeklődéséhez is köze van a balatoni környezetnek. Honnan indult?
Siófoki vagyok. A nagyszüleimet – mind édesapám, mind édesanyám oldaláról – kitelepítették, az egyik oldalon kulák, a másik oldalon sváb volt a családunk. Ennek volt köszönhető, hogy mindkét szülőm Siófokra került iskolásként, és a gimnáziumban osztálytársak lettek. Egy tipikus huszadik századi történet, amely a nagyszüleinknek tragédia volt, a testvéreim és az én számomra viszont végül happy end, hiszen nem lennénk a világon, ha nem így történt volna. 14 éves koromig laktam Siófokon, azóta sok helyen a világban, de a mai napig a szülői ház a magyarországi lakcímem, a lakcímkártyám sosem változott.
Gondolom, elsősorban a Balatonban tanult úszni, ha már ott lakott a partján.
Siófokon az úszócsapat tagjai voltunk a két nagytestvéremmel együtt, minden reggel 6-kor már edzés volt. Persze sokat úsztunk a Balatonban is, sőt a Balaton-átúszó versenyek is a kötelező edzéstervünk részei voltak, de a versenyekre természetesen uszodában készültünk. Azért balatoni gyerekekként sok izgalmas dolgot csináltunk emellett is. A családdal vitorláztunk, a bátyámmal viharok idején szörföztünk, télen az osztálytársaimmal iskola után jéghokiztunk. Akkoriban még minden télen befagyott a Balaton és a korcsolyázás népsport volt a városban.
Nyáron azért egész más lehetett az élet, rengeteg nyugati nyaraló töltötte meg akkoriban a Balaton környékét.
Abszolút. Gyakorlatilag ebből éltünk mi is. Anyai nagyapám, akitől a kommunista hatalomátvétel után üzleteket vettek el Budapesten, megfogadta, hogy soha nem lesz állami alkalmazott. Így ajándék- és dohányáru boltot nyitottak a siófoki „bazársoron” nagymamámmal, melyet később édesanyám vett át és fejlesztett tovább kézműves tárgyakra áthelyezve a fő profilt. Hatéves koromtól nyaranta a pult mögött állhattam, leginkább németül szolgáltuk ki a vevőket. A családunkban mindig valaki vállalkozó volt minden generációban.
Mikor került el Siófokról?
Amikor a nővéremmel együtt egy Tolna megyei faluba, Gyönkre mentünk gimnáziumba. A német nyelv miatt választották ezt a szüleink, ez egy német nemzetiségi kéttannyelvű gimnázium, így anyanyelvi szinten megtanulhattunk németül. Bentlakásos iskola volt, ahol a tanárok és a diákok is a kollégiumban éltek. Fantasztikus közösség alakult ott, amely meghatározó volt a későbbiekre nézve is. A nyitottság volt a legjellemzőbb, mert nagyon sokfelől érkeztek a tanárok és a tanulók is. Nemcsak az országhatárokon belülről, hanem Németországból és Ausztriából is. A nemzetköziségre épült az oktatás, a sváb tánccsoporttal bejártuk Európát, kétnyelvű diákújságot szerkesztettünk (Ein-Stein volt a címe) és többször részt vehettünk nemzetközi diákújságíró konferenciákon Németországban, amelyek a “Wir bauen Europa” (Európát építjük) címet viselték. Ezek mindig nagy élményt jelentettek, arról nem is beszélve, hogy a feleségemet egy ilyen találkozón ismertem meg 17 évesen. Ő Miskolcról, a Herman Ottó Gimnázium német tagozatos osztályából érkezett, így ez a magyar szerelem Németországban kezdődött.
Ezek szerint a sváb közösség erős kötődést jelentett?
Igen, azóta is tartom velük a kapcsolatot, a gyönki Német Nemzetiségi Egyesület tagja és támogatója vagyok. Egyébként azért is érzem magam szerencsésnek, mert a világban való eligazodáshoz sokféle tapasztalatot szerezhettem, hisz laktam faluban, Gyönkön, kisvárosban, Siófokon, közepes városban, Miskolcon, ahol az egyetemet kezdtem, a fővárosban Budapesten, Bergenben, ahol ösztöndíjas voltam és végül most már 24 éve Londonban. Így megtanulhattam, hogyan kell beszélni az emberekkel a világ különböző helyein, faluban, városban, metropoliszban, üzletemberekkel, művészekkel, szegényekkel, gazdagokkal.
Mikor döntötte el, hogy mi akar lenni, mit akar tanulni?
Eltartott egy darabig, mire ez kialakult. Édesapámmal sokat beszélgettünk, amikor fakultációkat kellett választani a középiskolában. Ő nagyon tájékozott és széles látókörű ember volt.
Mivel foglalkozott?
Három diplomája is volt, de alapvetően villamosmérnök volt. A Siófokon működő Kőolajvezeték Építő Vállalatnak, amely a szocializmus idején megépítette Magyarország egész gáz-és kőolajhálózatát, ő volt az egyik vezetője. De Németországban, Kuvaitban és Tengizben is dolgozott, a rendszerváltás után pedig a német leányvállalat vezetője lett Kölnben. Tehát a szüleim is úton voltak általában, ez úgy látszik, öröklődött a családban, hiszen mi is újabb és újabb helyeket találunk magunknak a világban, miközben kétlakiak maradunk, sosem költöztünk el teljesen Magyarországról.
A szüleinek volt valamilyen konkrét elképzelése, hogy a gyerekeikből mi legyen?
Nem, semmi ilyen nyomás nem volt. Azt rendkívül fontosnak tartották, hogy mindannyian nyelveket tanuljunk, különösen angolt. Akkor ez még nem volt beépítve a tantervbe, így szombatonként külön angolra jártunk, amit nagyon komolyan kellett vennünk. Ennek következtében mindhárman kitűntünk az osztálytársaink közül az angol nyelvtudásunkkal. Németből is, angolból is felsőfokú vizsgát tettünk. Ez a későbbi életünkben meghatározó volt. A bátyám is gazdasági pályát választott, a nővérem pedig egyiptológus, valamint német és angol szakon végzett a bölcsészkaron. Sajnos amikor a súlyosan autista kisfia megszületett, abba kellett hagynia az eredeti szakmáit és teljes erőbedobással a kisfiára kellett koncentrálnia. Ma ő az autizmussal élők kezelésének, fejlesztésének egyik legnevesebb szakembere Magyarországon – azóta a családban mindenki foglalkozik valamilyen módon az autizmussal élők problémáival.
Visszatérve a pályaválasztásra: hogyan döntötte el végül, merre akar továbbindulni?
Elég nehéz volt a döntés, mert akkoriban minden érdekelt. A gimnáziumban én szerveztem a filmklubot, de ahogy már említettem, az iskola kétnyelvű diákújságjának is én voltam a főszerkesztője, de közben a matematika is különösen érdekelt, több versenyen is részt vettem. Azt tudtam, hogy a matematikával és a nyelvekkel kell majd valamit kezdenem. Végül édesapám javasolta, hogy ha nem tudom, mi szeretnék lenni, menjek közgazdasági egyetemre, mert akkor ezt a döntést későbbre halaszthatom, és sokféle irányba indulhatok tovább. A matekfelvételi nagyon jól sikerült, de történelemből tényleg fel kellett volna készülni és akkoriban nekem a diákújság töltötte ki minden szabadidőmet. Félő volt, hogy Budapestre nem lesz elegendő a pontszámom. Mivel a szerelmem (a későbbi feleségem) miskolci, egyértelmű volt, hogy a második helyre a Miskolci Egyetemet írom be, ahová fel is vettek. Igaz, ő hamarosan elkerült Miskolcról, először Németországba, aztán a budapesti bölcsészkarra, úgyhogy „loholhattam” utána, s végül a mesterképzésre már simán felvettek a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre (mai Corvinus). Egy nemzetközi diplomaprogramba is bekerültem, aminek részeként Norvégiába mehettem ösztöndíjasként, Bergenbe, amiről korábban szinte azt sem tudtam, merre kell keresnem a térképen. Ez az időszak is meghatározó lett számomra, ott ismerkedtem meg egy cseh és egy német fiúval, akikkel életre szóló barátságot kötöttünk, máig nagyon közeli barátok vagyunk.
Milyen terület érdekelte akkor a közgazdaság világából?
A vállalatértékelést választottam szakirányként.
Mi minden tartozik ebbe a témakörbe?
A vállalati tranzakciók, fúziók, vállalateladások és felvásárlások, tőzsdei bevezetések, részvénykibocsátások mind ebbe a tárgykörbe tartoznak. Olyan tranzakciók, amik stratégiai jelentőségűek és nem tartoznak a vállalatok mindennapi alaptevékenységéhez. Ezzel befektetési bankárok foglalkoznak, így az egyetem utolsó éveiben már pontosan tudtam, hogy ezt a szakmát szeretném magas szinten művelni, lehetőleg a világ három pénzügyi központjának egyikében, mivel minden jelentős nemzetközi tranzakció ott bonyolódik.
Hogyan vált ez valóra, hogyan lehetett a kilencvenes években egy siófoki srácból londoni befektetési bankár?
Elküldtem az önéletrajzomat a világ legfontosabb befektetési bankjaiba, mert úgy gondoltam, miért ne célozzam meg a szakmailag legjobb helyeket? Londonban egyetlen interjúlehetőséget kaptam, de ott el is nyertem egy nyári szakmai gyakorlatot. Nem volt sok esélyem, bár a tudásommal, a felkészültségemmel nem lett volna baj, de egy kelet-európai egyetemi diplomával nem nagyon rúghatott labdába az ember, messze volt még az EU-csatlakozás, és munkavállalási engedélyt sem volt könnyű szerezni. Csakhogy én ennek tudatában nem Budapestről, hanem Bergenből, Norvégiából, az ottani egyetememről jelentkeztem. A nyári gyakorlat közvetlenül a diplomavédésem utáni második napon kezdődött 1999-ben. (Sajnos ezért a feleségemmel együtt ki kellett hagynunk a balatoni teljes napfogyatkozást...Amikor minden barátunk és rokonunk nálunk gyűlt össze Siófokon az évszázad eseményére, akkor én éppen pénzügyi modellt építettem a Canary Wharfon.) Akkor még egyáltalán nem látszott biztosnak, hogy az ötvenes létszámú nyári gyakornokokból kik kapnak végleges állást. Végül összesen négyünknek kínáltak munkalehetőséget, én a transzport és logisztika csoportba kerültem, ahol elsősorban repülőtérüzemeltető cégekkel, légitársaságokkal és szállítmányozási cégekkel foglalkoztam. Tíz évig voltam befektetési bankár, végigjártam a ranglétrát. Igen érdekes tranzakciókban vettem részt világszerte, köztük a legjelentősebb magyar tranzakció az volt, amikor 2005-ben én vezethettem a Ferihegyi Repülőtér privatizációját a Magyar Állam tanácsadójaként. Ez Magyarország legnagyobb privatizációs bevételének számít és EBITDA szorzóban kifejezve a valaha fizetett legnagyobb repülőtérkoncesszió-értékelést sikerült kiharcolnunk, ami azóta is világrekord maradt. Később a befektetési bankból átmentem a másik (a befektetői) oldalra, egy korábbi ügyfelem hívását elfogadva a következő évtizedben magántőke-befektetési alapkezelő, majd privát befektető lettem.
Jól tudom, hogy a repülőtereket és a repülőtársaságokat egy idő után fölváltotta a biotechnológia és más iparágak az üzleti tevékenységei sorában?
Igen, magántőke-befektetőként nagyon széles az iparági paletta, amivel foglalkozunk. Az egyik startup befektetésünk, a rák elleni immunoterápiás kezelések fejlesztésében úttörő eredményeket elérő Treos Bio, néhány év után olyan jelentős nemzetközi tőkebevonásokat tudott lebonyolítani, ami szükségessé tette a gazdasági terület fejlesztését és vezetését, ezért befektetőtársaim felkérésére hat évvel ezelőtt elvállaltam a cég pénzügyi és operatív vezetését. Londoni központtal működik a cégünk, ma már befektetőink között található az Egyesült Királyság kormányzata is. Klinikai kísérleti programjaink kizárólag az Egyesült Államokban folynak, ehhez komoly összegű amerikai kormányzati támogatást is sikerült elnyernünk, de a kutatócsapatunk jelentős része Budapesten dolgozik. Ez már nagyon huszonegyedik századi történet! A biotechnológia, gyógyszerkutatás- és fejlesztés rendkívül kockázatos befektetés és hosszú időre szükséges elköteleződni. Mindazonáltal az ilyen kockázatok vállalása és a tudós szakemberek tehetsége és szorgalma viszi előre a világot. Természetesen befektetőként fontos a diverzifikáció, a több lábon állás mind iparági, mind geográfiai szempontból. Több érdekeltségünk van kisebb kockázatú, egészen „régi” iparágakban is. A legújabb magyar elem a portfóliónkban a 112 éves csepeli vasöntöde, ahol Weiss Manfréd szellemi örökségét próbáljuk újjáéleszteni. Nem kis kihívás. Szóval a munka is ad okot arra a személyes kötődéseken túl, hogy gyakran utazzak Magyarországra.
Köztudomású, hogy élete egyik legfontosabb tevékenységének a borászatot tartja. Ez hová vezethető vissza?
Ez nagyjából 100 éve kezdődött a családunkban, most a negyedik-ötödik generációnál járunk. Apai nagyszüleimnek a Somogy megyei Tabon volt szőlőbirtoka és két vendéglője az 1920-as évektől. Nagyapám borász és főpincér volt, nagymamám pedig főszakács és üzletvezető. Édesapám ott született. Aztán egyik pillanatról a másikra az egészet elvették tőlük, mivel „kuláklistára” kerültek. Végig kellett nézniük, ahogy a virágzó gazdaságot és üzletet földarabolják, tönkreteszik. 1957-ben egy holdat visszakaptak, így a borkészítés maradt a családjuk megélhetése. A Balaton déli vidékén híres boruk volt, hozzájuk járt borért nyaranta az akkori kulturális elit több képviselője, mint például Bessenyei Ferenc. Aztán a 70-es évek közepén néhány hónapon belül mindketten meghaltak. Ott állt apánk három gyerekkel és egy nagyon felelős állással, ráadásul gyakran hívták be katonai szolgálatra is kiskorunkban. Úgy érezte, nem tudja a szőlőt tovább vinni Siófokról Tabon, úgyhogy nővéreivel eladták a birtokot, amit természetesen később iszonyúan megbánt, hiszen születésétől fogva az élete része volt. Ebből következően pár év múlva újra elkezdtük, most már nem Tabon, hanem Kilitiben, ami közel van Siófokhoz. Azt a pincét már együtt építette a családunk, szó szerint saját magunk a hétvégéken. Nekem az a világ közepe. Tegnap is ott dolgoztam.
Az különlegességnek számított, hogy nem szokásos balatoni fehérbort, hanem elsősorban vöröset termeltek.
Így van, a vörösborkészítésnek a Balaton mellett nem volt a fehérborhoz hasonló széleskörű hagyománya. De a nagyapám ezt a tudást Északnyugat-Magyarországról hozta magával, ő onnan származott és Bécsben tanult pincérnek, mielőtt nagymamám miatt Tabra került. A Balatonnál minden természeti adottság megvan az igazán világszínvonalú vörösborok készítéséhez, a rendszerváltás óta eltelt időben számos borászat bizonyítja ezt és lassan a szemléletváltást is sikerül elérnünk. A 80-as években kezdtünk hobbi családi borászatként versenyeken indulni és édesapánk otthonról hozott tudása, érzéke már az újrakezdéstől fogva kiemelkedő eredményeket hozott. Igazi büszkeség a családunkban, hogy amilyen díjat meg lehet borral nyerni Magyarországon, azt nekünk mind sikerült valamelyik aktuális évjárattal. Amikor a szüleink Németországban életek a 90-es években, mi a bátyámmal gimnazistaként, egyetemistaként sokszor telefonos távirányítással végeztük az éppen aktuális borászati feladatokat, hiszen itt az időzítés mindennél fontosabb, a minőség nem enged kompromisszumokat. Az 1998-as Merlot-val megnyertük a Balatoni Borok Versenyének nagyaranyérmét. Akkor már tényleg sokan mondták, hogy ezt a bort a nagyközönségnek is meg kellene ismernie. 1999-ben a szüleink hazaköltöztek és így komolyabbra fordult a kérdés. 55 évesen apánk romantikus elhatározásra jutott, megjegyzem édesanyánk teljes támogatásával: otthagyta a vállalati életet és újra területeket vettek, szőlőt telepítettek, pincészetet építettek, új fejezet kezdődött a családi történelemkönyvben. A 2000-es évjárat volt az első éttermi kínálatokba került borunk, a brand neve az lett, amit már a korábbi években is a versenyeken használtunk: „Illés Gyula és fiai”.
Van-e olyan titka a sikereiknek, ami laikusok számára is érthető?
A technológiánk a lényegét tekintve pontosan ugyanaz maradt, mint amit apánk a nagyapánktól, mi pedig tőle tanultunk. Teljes érettségben szüretelünk (mindig utolsóként a szőlőhegyen), tölgyfakádakban, hosszan erjesztünk, óriási figyelmet fordítunk a hordóápolásra, kénen kívül semmilyen adalékanyagot nem használunk. A borászatban nincs egy nagy titok, amit ha elmondanánk, akkor mindenki nagy borokat tudna készíteni. Ezer apró mozzanatból áll össze a végeredmény. Mivel én sem könyvből vagy iskolában tanultam ezt, nekem is minimum tíz év kellene ahhoz, hogy valakit megtanítsak a borkészítési módszerünkre. Ugyanis a 24 hónapos ciklusban (6 hónap kint, 18 hónap bent) mindent csak egyszer csinálunk. Egyszer szüretelünk, egyszer préselünk stb. és mivel minden évjárat más, így kb. tíz év alatt jön elő az összes probléma, amelyet tudnunk kell kezelni. Mint az énekes, aki nem tud kottát olvasni, én sem tudom pontosan a folyamatok kémiáját, szerintem apám és a nagyapám sem tudta, de ők is az apjuktól tanulták, ebben nőttünk fel. Azt tudom, hogy mikor mit kell csinálnom és az is biztos, hogy a legfontosabbal, a szaglásérzékelés képességével rendelkezem már gyerekkorom óta.
Korábban említette, hogy az élet megismételte önmagát – mire gondolt pontosan?
Az történt, hogy ahogy a nagyszüleim, úgy édesapánk is egészen rövid idő alatt hagyott itt bennünket egy súlyos betegség miatt három hónap után. Ugyanabban az élethelyzetben ott álltam én is három gyerekkel, egy igazán sok figyelmet igénylő állással és azzal a kérdéssel, hogy akkor most hogyan tovább? Ami 1975-ben Siófok-Tab távolság volt, az 2014-ben London-Siófok távolság. Azt tudtam, milyen nagy törést okozott az akkori döntése, hogy eladja a borászatot. Ezt a hibát én már nem akartam elkövetni. Így aztán nem volt kétséges, hogy folytatjuk, nem maradhat el a szüret. Apánkat egy márciusi napon temettük, a temetőből egyenesen metszeni mentem és nagy erőt adott a folytatáshoz, hogy már az első évben egy Rosé borunkkal aranyérmet sikerült nyerni. Ráismertem, hogy nekem is az életem természetes része a borászkodás, és az édesapánk elvesztése miatt érzett fájdalomra a legjobb terápia, ha kint vagyok a szőlőben, ha készítem a bort, ha kezembe veszem azokat az eszközöket, amelyekkel együtt dolgoztunk. A szüret a családunkban az év legnagyobb eseménye, apánktól a híres szüreti lábszárpörkölt elkészítését a bátyám vette át, a szüret vezetését pedig én.
Az, hogy ma már nincsen kereskedelemben az Illés bor, mivel magyarázható?
Amikor a szüleink nyugdíjas korba értek, már sok egyéb teendőjük lett, egyre több unokájuk született, köztük az autizmussal élő unokaöcsém, ami óriási feladatok elé állította őket is. A bor jövedéki termék, nagyon jelentős adminisztratív kötelezettségekkel jár, amit nagyon nem szerettek, ezért sikerült rábeszélnünk őket, hogy a sikerek ellenére a kereskedelmi méretű borászatot szüntessük meg és térjünk vissza a hobbiméretű borászathoz. Így ez röviddel édesapám halála előtt már megtörtént. A boraink azóta újra „priceless” kategóriások, azaz „ár nélküliek” és „megfizethetetlenek”. Nagy szeretettel adjuk ajándékba, szerencsére elég nagy a baráti körünk, akik lelkes fogyasztók is. Például az egyik nagyaranyérmes tételünk volt az asztalokon 2020-ban a BFZ első adománygyűjtő bálján. A gyerekeink is munkán keresztül tanulják a borászatot és több barátom is nagyon aktívan segít. Gyakran tartunk ilyen világtól elszigetelt napokat, amikor irodai munkába fáradt barátaim boldogan végeznek akármilyen fizikai munkát. Préselünk, fejtünk, palackozunk együtt, remekül érezzük magunkat, megvitatjuk az élet dolgait és persze mindannyian szívesen kóstoljuk az örömmel végzett munka eredményeit is a palackokban.
Az édesapja biztosan boldog lenne, ha tudná, mekkora sikerrel vitte tovább a borkészítést!
Szerintem tudta, hogy nem fogom feladni. Az úszóikon Székely Éva híres könyvét idézve mindig azt mondta, hogy „sírni csak a győztesnek szabad”. És valóban akadt egy pár olyan alkalom az évek során, hogy örömünkben sírhattunk. Legutóbb a világ legnagyobb nemzetközi borversenyéről, a 2022-es Berlin Wine Trophy-ról sikerült két aranyérmet elhoznunk. Idén lesz a 40. szüretünk a Kiliti pincében, ebből a 9., amit én vezetek.
Idén a Fesztiválzenekar is pont a 40. jubileumi évadot fogja kezdeni...éppen szüretidőben! A zene, illetve a BFZ hogyan került közel Önhöz?
Gyerekkorom óta nagyon fontos számomra a zene. Apánk pipafüstjével szívtuk magunkba a klasszikus zenét, de akkor természetesen én is más zenei irányzatokért rajongtam. 14 éves korom óta gitározom, dzsesszt tanultam egyetem mellett, protestáns egyházi zenét is tinédzser korom óta játszom. A legnagyobb örömöt az jelenti, amikor a családi zenekarunk összeáll a londoni padláson kialakított apró próbahelyünkön. A klasszikus zenébe akkor szerettem bele újra, amikor 2000-ben a New Yorki Filharmonikusok előadásában hallgathattam a Barbican Centre-ben Sosztakovics Leningrád-szimfóniáját Pierre Boulez vezényletével. Elemi erejű előadás volt, máig sokszor eszembe jut. Ma hívhatnánk Mariupol szimfóniának. Tavaly február 24-e óta többször újrahallgattam.
A Fesztiválzenekarral nagyjából tíz évvel ezelőtt kerültem közvetlen kapcsolatba céges szponzoráción keresztül, Fischer Iván megtisztelő felkérését elfogadva 2018 óta vagyok a BFZ-t működtető alapítvány egyik kurátora és a zenekar jelentős privát támogatója. A kuratóriumban a stratégiáért és fejlesztésekért felelős bizottságot vezetem. De a legjobban a próbákat élvezem! Ahol csak lehet, megnézem a zenekari próbákat, mert ott lehet igazán megérteni, hogy mi történik az esti koncerten, hogyan áll össze az a kivételes, egyedi hangzás, amit Iván és a zenekar életre kelt. Óriási „próbaélményeket” szerezhettem a zenekarral Európa és a világ legkiválóbb koncerttermeiben.
Nagy-Britanniában működtetünk egy támogatói baráti kört is British Friends of the Budapest Festival Orchestra (BFO BFO) néven, nagy örömünkre a zenekar minden évben legalább egyszer koncertezik Londonban, de általában kétszer vagy háromszor is fellépnek. Csodálatos volt a legutóbbi Southbank Centre-ben tartott Stravinsky-est. A szünetben olyan lelkes beszélgetés alakult ki a brit támogatóink, a londoni magyar nagykövet barátunk és munkatársai, valamint a BFZ menedzsmentje részvételével, hogy az illusztris 20 fős társasággal lekéstük a csengetést és nem mehettünk vissza a helyeinkre, pont a nagy kedvenc Petruska előtt! Végül a szervezők megoldották, hogy szép halkan egyesével becsordogálhattunk az emeleti nézőtér utolsó soraiban szabadon maradt egy-egy ülőhelyre, ami szórakoztató volt, mert pont ez a társaság hallgatta az első részt a „legjobb” helyekről, így viszont alkalmunk nyílt az akusztikát teljesen máshonnan is megtapasztalni, ami semmivel sem volt kisebb élmény, sőt. Csodálatos volt. A londoni közönség a legszélesebb társadalmi, demográfiai és kulturális rétegeket ötvözte és felállva tapsolt a Fesztiválzenekarnak a karzat leghátsó soraiban is. A koncert után magyar táncházat rögtönzött a zenekar népzenei egysége az előtérben, szürreális és felemelő volt látni ezt a sok nemzetiséget, ahogy a magyar népzenétől teljesen extázisba estek. És ne felejtsem el megemlíteni azt a hatalmas élményt, amikor én magam is részt vehettem a Gramophone-díj átadásán. Nagyon büszke voltam és vagyok a BFZ-re, nagyon várom a 40. jubileumi évadot!
Az interjút Váradi Júlia készítette.
A nyitóképen Illés Gábor, dr. Jádi Németh Andrea és Alan Gemes kuratóriumi tagok láthatók az amszterdami Concertgebouw hangversenyteremben a BFZ 2022. szeptember 17-i koncertje után.