A szaxofonokkal kiegészített magyar együttes alapítója és zeneigazgatója, Fischer Iván irányításával aprólékosan kidolgozott előadásban szólaltatta meg Sosztakovics Jazz-szvitjének nyolc tételét. A Sosztakovics-mű megadta az alaphangot az est további részéhez, amelynek során Fischer Iván és zenekara sokoldalúnak, fáradhatatlannak és érzelemgazdagnak mutatkozott, frazírozása pedig pompásnak. Az előadott négy Sosztakovics-tánc előadása kevéssé tűnt ugyan dzsessz-szerűnek, de mosolyt varázsolt az arcokra. Nyitó induló ünnepélyes fanfárja felemelő volt, a sűrű polkában karcsún szóltak a hegedűk, és megszólalt a harangjáték, és a szaxofonkar. A bumfordi basszus, a csúszkáló harsona és a magas trombita játékos bájt kölcsönöz ennek a résznek. Az elegánsan megszólaltatott lírai keringőben az szóló szaxofon éneklő, kerek, de fémes hangja érdekes, ritkán hallott színt adott a tételeknek, amelyeknek volt valami szokatlan tragikomikus felhangjuk. Bernstein hegedűre és zenekarra írott, Platon Lakomája által inspirált művének előadásában az eredetileg meghirdetett (de a koncertet betegsége miatt lemondó) Janine Jansen helyett beugró Liza Ferschtman csatlakozott a zenekarhoz. A szerelem témáját taglaló művet Ferschtman bensőséges hangon játszotta, helyenként kecses, másutt harcias mozzanatokkal. Fischer és zenekara jól alkalmazkodott szólistájához. A zárórészben a szólista Szabó Péter csellistával játszott kettőse érzékeny összhangot mutatott. A zenekar tüzes előadását adta a konfliktusokkal tele nyitórészt, és hetyke könnyedséggel játszotta Ferschtmannal a vendégség zenéjét, amelybe merészen illeszkedtek a népies illetve dzsesszes hajlítások. Míg a virtuóz közjátékokat megbízhatóan adta elő, a szólista olykor elvesztette hangi és kifejezésbeli gazdagságát. A téma több melegséget, áradóbb, érzelmesebb megközelítést igényelt volna – olyasvalamit, amivel a zenekar Rachmaninov 2. szimfóniáját játszotta. Ez a darab burjánzó struktúrájával, sűrű hangszerelésével meglehetős kihívást jelent. Fischer, aki partitúra nélkül, fejből vezényelt, lenyűgöző előadást hozott létre. A zenének van lendülete, ereje és iránya, sodrása, kiönt, vagy tovalebeg, és függetlenül attól, hogy hány zenei réteg kerül egymásra és milyen szorosan fedi át egymást, Fischer előadásában sosem vész el a mű világossága és átláthatósága. Fischer és zenekara az első tételt úgy tölti meg feszültséggel, úgy hevíti, hogy az forr, de nem fut ki idő előtt. Megvalósul a nyitórész fürkésző, kutató, kérdő jellege, halljuk befejezetlennek tűnő frázisait, amelyek elhalványulnak, abbamaradnak, vagy incselkedőn növekednek, megpróbálnak eljutni valahová, de aztán elakadnak és átadják a terepet a magabiztosan zengő angolkürtnek. Rövid, sietős és aggodalmas pillanatokból ádázul kerengő motívumok nőttek, amelyekbe fanfárok és ütősök-dominálta zenei részek tarkítottak és vágtak ketté. Az embernek egy őrült dicsőségről és rombolásról szóló álma jutott az eszébe, ahogy a zene szélesedett, majd fokozatosan lecsillapodott, miközben úgy remegett, mintha az illető az álmából ébredve levegő után kapkodna. A vérbő, sebes tempójú fináléban a zenekar csodálatosan megőrizte játékának kezdeti energiáját és pontosságát. By Ronni Reich / The Star-Ledger