Nem csupán a zeneszerző nyitóakkordjai hatottak villámlásszerűen, hanem a zenekar hangzása is: ez az anyagszerű, gyöngyöző, átható, tökéletesen kiegyensúlyozott budapesti hangzás, amely annyira egyedi, annyira más, mint a sok másik híres zenekart jellemző személytelen egyen-máz. Fischer zenekarával mindent meghallgatnék, bármit játsszon is, eljátszhatná akár a telefonkönyvet is, de még Brian Ferneyhough valamelyik göcsörtös zenéjét, sőt, Rimszkij-Korszakov Seherezádéját is. Ez utóbbit el is játszottak. Ez a mutatós koncerttermi csataló általában rosszul érint: úgy hallgatom, mintha nyúznának, ám az a masszázs, amelyben Fischer és zenészei a darabot minden orientális mütyürkéjével együtt részesítették, a művet és hallgatóját egyaránt izzásba hozta. Az ezüstös hegedű-tremolókban, a fafúvós-szólók finom, áttört-csipkéiben, a fényes rezes-fanfárokban, a ruganyos cselló-arpeggiókban valóban megmutatkozott Rimszkij híres hangszerelői zsenije. Még az az állandóan visszatérő Seherezádé-téma közben sem fészkelődtem - ezt a koncertmester, Eckhardt Violetta játszotta hihetetlenül finoman, a karmester másik oldalán pedig Polónyi Ágnes hárfázása jelentett külön gyönyörűséget. Fischer gondosságának és a muzsikusok szenvedélyes odaadásának köszönhetően Rimszkij művének minden hangja frissen és szépen szólalt meg. Ugyancsak életre kelt a Tragikus nyitány, mégpedig azzal az energiával, amit Brahms-művek előadásában oly ritkán érezni. Ha ez tragédia, akkor kérek még! A hőfok pedig csak növekedett Lalo Symphonie Espagnole-jában, ebben a régi, népszerű koncert-slágerben, amelyet brit földön, mostanság ritkán hallani. A szólista, Renaud Capuçon káprázatos, (higgadt, egyszersmind oly fürge, oly tüzes) hegedülése, és Fischer csodálatos együttesének előadása az összes felgyülemlett port lefújta a darabról. Színgazdag muzsikálás, gyönyörűséges zenék, egy tüzes ráadás, Dohnányi Szimfonikus perceiből: a hangversenyről kijövet énekeltem az esőben. Geoff Brown, The Times