Turné: Mendelssohn Hensel, Beethoven, Brahms

Színes műsorral zárja Bad Kissingen-i vendégjátékát a Budapesti Fesztiválzenekar. A koncert nyitányaként a Mendelssohn család érvényesülni nem tudó tehetsége, Fanny Mendelssohn kórusműve szólal meg, ugyanis a zenekar tagjai előszeretettel adnak elő a cappella műveket, és ápolják ritkán játszott szerzők életművét. Az együttes zenészei után a Gramophone-díjas Julia Fischer 1742-es hegedűje énekel. Beethoven nagyszabású, egyetlen hegedűversenyének szólistája nemcsak hegedűművész, de zongorista, kvartettjátékos, tanár és egy ifjúsági zenekar alapítója is. „Tiszta hangzással, kifogástalan intonációval és makulátlan technikával játszik, de meleg szívvel és ragyogó lélekkel is bír” – írja róla a kritika. A hangversenyt a beethoveni nyomás alól végre felszabaduló Johannes Brahms derűs szimfóniája zárja.

Fanny Hensel, vagy ahogy a legtöbben leánykori nevén ismerik: Fanny Mendelssohn a kor hagyományai szerint nem gyakorolhatta volna legnagyobb szenvedélyét, ám óriási tehetsége mégis utat tört, és elismert női zeneszerzőt faragott belőle. 1846-ban komponált Gartenlieder (Kerti dalok) című ciklusa hat kórusművet tartalmaz vegyeskarra. A sorozat negyedik tételében megzenésített verset Fanny férje, Wilhelm Hensel írta. A szöveg az éjszaka sötétjét és félelmetességét felszámoló fényről, a csendes, mégis eleven természet szépségéről és a szerelemről mesél, a zene ennek megfelelően élénk, csillogó és boldog.

Bár korábban komponált már hegedűre és zenekarra, Beethoven életművében kizárólag az Op. 61-es alkotás viseli a hegedűverseny nevet. A darab – a zeneirodalom számos világhírű hegedűversenyéhez hasonlóan – a szólóhangszer számára az egyik legkényelmesebb hangnemben, D-dúrban íródott, és háromnegyed órás terjedelmével kitölt egy teljes félidőt. Ez a hangnem olyannyira hegedűszerű, hogy hiába írta át az elsősorban zongorista szerző zongoraversennyé a művet, csak az eredeti változat aratott sikert. A közönség már az 1806-os premieren is lelkesedett, a kritika azonban túlzott újszerűséget kiáltva fenntartásokkal kezelte a darabot. A zenekari próba nélkül lezajló bemutatón a megrendelő, Franz Clement blattolta a szólót. A kor híres hegedűse nemcsak kitűzte a premier időpontját, de rendszeresen a szerző nyakára is járt, hogy ellenőrizze, megfelelően halad-e a munka. A mű virtuozitást igénylő akadályaival és mélységesen érzéki lírájával duplán nehéz feladat elé állítja a hegedűst. A szokatlan megoldásként négy dobütéssel induló, szonátaformájú első tétel után variációs lassú tétel, majd vadászatra emlékeztető rondófinálé következik.

Mintegy másfél évtizedébe került Brahmsnak, hogy Beethoven Kilencedikje után rátaláljon saját szimfonikus hangjára. A drámai küzdelem és drámai végeredmény után a 2. szimfónia szinte csak úgy kiszaladt a szerző kezei alól: a partitúra egyetlen nyár alatt készült. A komponálás helyszíne, a szépséges Wörthi-tó nyugalma kihallatszik a zenéből, az 1. szimfónia fájdalmai után itt a pasztorális hangulat dominál. Fény és sötétség, líra és erő, intimitás és kitárulkozás találkozik a műben, amely az első tételt nyitó, basszusban megszólaló háromhangos motívumból építkezik. A cselló által bevezetett lassú tétel hoz néhány felhőt, de a pengetett kíséret felett elhangzó oboaszóló el is űzi őket a harmadik tételben. A finálé Brahms legfelszabadultabb zenéinek egyike.