Váradi Júlia: Mikor hallott először arról, hogy létezik a Fesztiválzenekar?

Vámos György: Fischer Ivánról már akkor hallottam, amikor még szó sem volt a Fesztiválzenekarról. Nekünk ugyanis van egy fontos közös gyökerünk, ez pedig Bánk.

V. J.: A híres gyerektábor?

V. Gy.: Igen, Bánkon a negyvenes években Leveleki Eszter által létrehozott táborról beszélek, ahol én magam is nyaraltam, aztán később az én gyerekeim is ott tölthették a nyarakat. Én ugyan kicsit túl korán kiszakadtam belőle, mert édesanyám munkája miatt Svájcba költöztünk, de a gyökerek valahogy mégis megmaradtak bennem, ahogy sokakban, akik azt a környezetet megtapasztalták. Amikor jóval később egyszer meglátogattam Leveleki Esztert, mesélt azokról, akik megfordultak nála, illetve akik hosszú nyarakat töltöttek a táborában és felhívta a figyelmemet néhányukra, akikre szerinte érdemes figyelni, akikkel keressek kapcsolatot. Tőle hallottam először Fischer Iván nevét. Eszter tudta, hogy én zeneszerető, a zenére nagyon fogékony ember vagyok, és ezért mesélt Ivánról, aki akkor még Hollandiában élt.

V. J.: Tehát felkeltette az érdeklődését ez a név, Fischer Iván, aki addigra már neves dirigens volt?

V. Gy.: Igen, így történt. Én korábban rendszeresen jártam koncertekre, mert apám, aki világhírű fotósként jelentős muzsikusokat, híres szólistákat és karmestereket fényképezett, gyakran magával vitt ezekre az alkalmakra. Korábban anyámmal is sokat jártam hangversenyre – a szüleim elég hamar elváltak – de így mindkét oldalról volt zene-élményem. A zene azóta is végigkíséri az életemet. Mélyen rögzültek bennem a nagy muzsikusok nevei, akiket meghallgattunk, mint például Ungár Imre, Fischer Annie és így tovább.

V. J.: Édesapja beavatta a fotós mesterségbe is?

V. Gy.: Akkor még egészen más módon kellett a világítást szervezni a fényképezéshez, mint ma, így volt feladatom is, például olykor tartanom kellett a lámpákat, nem csak a koncerteken, hanem a próbákon is, és ezáltal egészen új megközelítésben ismerhettem meg a zenélést és a zenészeket. Átélhettem közelről, hogy hogyan alkot egy karmester vagy egy hegedűművész. Ott voltam David Ojsztrah próbáján, vagy Pablo Casals-én, és így tovább, ezeket nem lehet elfelejteni.

V. J.: Csak a komolyzenével került ilyen szoros viszonyba? Azért kérdezem, mert úgy tudom, nemrég jöttek haza az Egyesült Államokból a feleségével, de mivel részt tudtak venni egy Mick Jagger-koncerten, elhalasztották a visszautat.

V. Gy.: Igen, mert úgy gondoltuk, ezt nem szabad kihagyni. Azt kell mondanom, hogy zenében majdnem mindenevő vagyok. Annak idején jártam a Benkó Dixieland klubestjeire, aztán mindig szerettem a country-bluest. Minden zene közel áll hozzám.

V. J.: A Rolling Stones, gondolom, most sem okozott csalódást!

V. Gy.: Nem. Elképesztő volt.

V. J.: Visszajött a hajdani érzés?
V. Gy.: Jó a kérdés. Nem azt gondolom, hogy a gyerekkorom, vagy kamaszkorom jött volna vissza. Azon rég túl vagyok, hogy azt visszavágyjam. Én úgy érzem, hogy minden egyes korszakban megtaláltam azt, amire vágytam. Tehát sikerült nagyjából teljessé tennem minden korszakot. Inkább azt éltem meg, hogy de jó, hogy ezt a különös embert csodálhatom. Amit ott Mick Jagger csinált, az egész egyszerűen normális aggyal fel nem fogható. Egy 81 éves ember egyfolytában, megállás nélkül énekel, mozog, játszik, láthatólag egymaga viszi a zenekart két óra hosszat. És a hangja ma is tökéletes. Tehát a rockzene is tud nagy élményt jelenteni, nem csak a klasszikusok.

V. J.: Visszatérve a felnőtt kor elejére, ezek szerint jól választott szakmát, bár úgy tudom, eredetileg a TTK vegyész szakán tanult és kémikusnak készült. De végül a környezetvédelem felé vitte az útja, nem is akármilyen eredménnyel.

V. Gy.: Igen, így történt. Egyike vagyok azoknak, aki Magyarországon már a 70-es években tulajdonképpen elkezdték profi szinten űzni a környezetvédelmet, egy komplex, összetett keretben. Az út a hulladékgazdálkodásból indult, de ezt kiszélesítettem, és a 80-as években az akkori OMFB-nek (Országos Műszaki Felügyelő Bizottság) voltam egyik vezető szakértője, több munkabizottságot is vezettem, részt vettem abban az alapozó munkában, ami tulajdonképpen Magyarországra bevezette a hivatalos környezetvédelmet.

V. J.: És mindez hogyan történt?

V. Gy.: Soha nem szerettem szabványos utakon járni, halálra idegesített volna, ha szabványok szerint kellett volna élnem. Olyan helyre mentem, aminek látszólag semmi köze nem volt akkoriban a vegyészethez: első munkahelyem a Tatabányai Szénbányák volt.
De ott épp egy olyan új téma indult, amiben már szerepelt a környezetvédelem, ez volt a szén komplex hasznosítása. Akkor már érezhető volt, hogy lefelé mutat a szénbányászat jövője, tehát próbálták keresni azokat az utakat, amivel gazdaságosabbá tudják tenni magát a széntermelést. Ebben benne van az erőművi széntüzelés hulladéka, a salak és a pernye is. Én a pernye hasznosításával kezdtem foglalkozni. Ennek a területnek lettem szakértője, nemcsak itthon, hanem az ENSZ-ben is. Amikor azt választottam, hogy Tatabányára megyek, fogalmam se volt, hogy nekem találkozásom lesz a pernyével.

V. J.: Máig tulajdonképpen a pernye mint égéstermék hasznosítása képezi az élete szakmai tevékenységének legnagyobb részét?

V. Gy.: Szerencsére az anyagi részét is. Ugyanis végül is olyasmit találtam, amiből később meg is éltem. Én kezdeményeztem, hogy Magyarországon egy ezzel foglalkozó szakmai csoport létesüljön, amelynek én lettem a vezetője, és ez a szakmai csoport elkezdte feldolgozni azokat a hiányterületeket, amik a pernye körül kínálkoztak. Számos ilyen terület van, lévén, hogy a pernye speciális ioncserére képes anyag, amelyik a hulladékból kioldódó szennyező ionokat megköti, tehát önmagában köti meg a szennyezést. A kilencvenes évek elején átvehettem a Mátrai Erőmű kis oldalágát, a Lőrinciben akkor már bezárt pernyehányót. És mondtam, hogy én vállalom ennek a rekultivációját, csak adják nekem, megoldom a hulladék elhelyezését, vagyis a rekultivációt. Hát azóta is ebből élek. Annak köszönhetően is, hogy amikor önálló lettem, összeálltam a Golder nevű kanadai alapítású céggel, amely hamarosan egyre jobb környezetvédelmi megbízásokat kapott. Például az EU delegálta a cégünket sok jelentős privatizációt előkészítő környezetvédelmi felülvizsgálat elvégzésére.

V. J.: Most kéne visszakanyarodnunk a környezetvédelemtől a zenéhez. Mi állt a hátterében annak, hogy mára a BFZ egyik legjelentősebb támogatója és a kuratórium fontos tagja?

V. Gy.: Amikor a Golder vezetőségébe kerültem, kiszemeltem magamnak egy nagyon intelligens, nagyon kulturált, idősebb hölgyet, hogy legyen ő a titkárnőm. Csak egy évre vállalta, ameddig én fölépítem majd a saját titkárságomat. Az ő lánya és a veje a Weiner-Szász Kamarazenekar muzsikusai voltak. Nagyon összebarátkoztunk. Meghívtak a koncertjeikre, ahová nagy örömmel mentem. S mivel akkor már nem kellett annyit foglalkoznom a karrierépítéssel, a gyerekeim is már nagyok voltak, úgy éreztem, megengedhetem magamnak, hogy beszálljak a Weiner-Szász támogatásába. És ez sokat segített rajtuk, mert néhány más komolyabb szponzort is sikerült bevonnom. De egyszer csak összetalálkoztam a BFZ akkori ügyvezető igazgatójával, Körner Tamással – ő is a bánki gyerekek egyike –, aki ráadásul egy jó barátommal ő is szoros kapcsolatban állt. Így kerülhetett sor arra, hogy a Fesztiválzenekar szponzorálásáról beszélgessünk. Közben az is kiderült, hogy egy másik nagyon jó barátom állandó bérletese a zenekarnak, ami a 90-es évek végére oda vitt, hogy én magam is aktív Fesztiválzenekar-hallgató lettem. Ettől kezdve együtt vettük a bérleteinket és együtt jártunk koncertekre. Ennek már vagy huszonöt éve.

V. J.: De nemcsak aktív hallgató lett, hanem aktív támogató és rendszeres fesztiválzenekari turnévendég, például a vicenzai Operafesztiválon, vagy a Luzerni Fesztiválon, vagy New York-ban.

V. Gy.: Bárhová szívesen elmegyek a zenekarral, mert nagyon nagy élmény számomra látni ezt a fantasztikus csapatot. Én ugyanis egész életemben úgy szerveztem a munkatársaimat magam köré, hogy igazi csapatot építettem. És azt gondolom, hogy az, hogy elértem sikereket mint vezető, ennek volt köszönhető. Ennek köszönhetem azt is, hogy – bár már rég kiöregedtem mindenféle napi munkából – a volt kollégáim minden olyan megmozdulást, ami kicsit is csapatjellegű, csak úgy tudnak elképzelni, ha ott vagyok. És ez nagyon jó.

V. J.: Ez hasonlítható ahhoz, amit a turnékon a Fesztiválzenekar csapatában tapasztal?
V. Gy.: Ide akartam kilyukadni. Élvezem a zenét is, de jó átélni, hogy egy csapathoz tartozom. És azt is gondolom, hogy Fischer Iván- túl azon, hogy megbízik bennem, - azért is hívott a kuratóriumba, mert úgy érezte, hogy velem ezt a csapatszellemet erősíteni tudja.