Mogorva arc, hosszú szakáll, konzervatív zene – valahogy így él sokak fejében Brahms. Egyesek nem fogadják el, hogy ő írta a könnyed magyar táncokat, mások hüledezve állnak az előtt, hogy ugyanez a szerző vetette papírra a zenetörténet egyik legterjedelmesebb és legnehezebb hegedűversenyét. A Budapesti Fesztiválzenekar luxemburgi koncertjén mindkét portré kirajzolódik: két nagyszabású szerzeményt egy-egy magyar tánc vezet fel. Az első félidőben Brahms és Joachim József barátságának legszebb darabja, a koncert végén pedig a szerző keserédes szimfóniája szólal meg. A versenymű szólistája a dán hegedűművész és karmester, Nikolaj Szeps-Znaider, aki dirigensként az Orchestre National de Lyon zeneigazgatója, hegedűjátéka pedig a The Strad kritikusa szerint „a szabadság és a kontroll mesteri kombinációja”.

Brahms két részletben, összesen négy kötetben jelentette meg huszonegy magyar táncát négykezes zongoraváltozatban. A szerző Reményi Edének köszönhetően ismerkedett meg a magyar cigányzenével, legfőképp a csárdással, amely az általa feldolgozásoknak nevezett táncokat is ihlette. A művek azonnal sikert hoztak, mégis zenekari hangszerelésükben váltak igazán ismertté. E hangszerelések közül mindössze három származik Brahmstól; ezek egyike a szünet után hallható 3. magyar tánc is, amelyet nyugodt, egyetlen kitörést tartalmazó pasztorális zene jellemez. A koncertet nyitó 17. magyar tánc szenvedélyesebb verbunkossal indul, majd a frissben könnyed témákat vonultat fel.

Nemcsak a cigányzene, de Joachim József megismerését is Reményi Edének köszönhette Brahms. Joachim a kor egyik legtehetségesebb hegedűművésze volt, és azonnal életre szóló barátságot kötött a szerzővel. Ő lett a címzettje Brahms egyetlen hegedűversenyének is, amelynek szólóhegedű-szólamának kidolgozásában a komponista erősen támaszkodott barátja tudására és tanácsaira. A Wörthi-tó melletti Pörschachban néhány hónap alatt írt darabot 1879. január 1-jén mutatták be Brahms vezényletével, Joachim szólójával. A négytételes tervek ellenére végül háromtételes mű mintegy felét a grandiózus nyitótétel teszi ki, amelyben felcsendül az ikonikus oboaszóló is. Ugyancsak oboával színezett, viharos középrészű adagio után könnyed hangvételű, táncos rondófinálé zárja a művet.

Hat évre volt szükség ahhoz, hogy Brahms a Hegedűverseny párdarabjaként is nevezett 2. szimfónia után újra hozzá merjen nyúlni ehhez a műfajhoz. Egy Rajna-vidékén töltött nyár elegendő volt az igen összetett partitúra megírásához, a mű 1883 végén már a bécsi színpadon debütált. A 3. szimfóniát gyakran Beethoven „Eroicájához” hasonlítják, pedig Brahms hőse egészen más. Az F-dúr alaphangnem gyakori mollra színeződése és az első tétel zenei konfliktusai jól mutatják: ez a hős elsősorban önmagával küzd. A tételek baljós lezárásai, a lassútételre tánctétel helyett adott újabb komor, lassú válasz, valamint a finálé fanfár helyetti elcsendesedése lélektani drámává rajzolja át a megszokott hősi menetelést.