Váradi Júlia: Ausztriában született egy iráni zenészcsaládban. Kérem, meséljen a családjáról! Mikor és miért hagyták el Iránt, hogy Bécsben éljenek? Milyen hangszereken játszottak és játszanak?

Kian Soltani: Igen, a szüleim mindketten muzsikusok, Iránban tanultak zenét. Húszéves korukban, 1974-ben ösztöndíjat kaptak a sahtól, hogy Ausztriában tanulhassanak. A sah fizette a tanulmányaikat, a repülőjegyüket, sőt még a lakásukat is. Igazán előkelő ösztöndíjat kaptak. Az apám fagottos volt, anyám hárfán játszott. Egy idő után úgy döntöttek, hogy Bécsben maradnak, ahonnan aztán Vorarlbergbe költöztek, Bregenz mellé. Ott születtem és nőttem fel. Szinte magától értődő volt, hogy én is folytassam a hivatásuk, és természetesen örültek neki. Egyébként apám még mindig sokszor játszik perzsa zenét.

V. J.: Mikor döntött úgy, hogy maga is zenélni kezd? Igaz, hogy az unokatestvére, akire nagyon felnézett, csellón játszott, és ez keltette fel az érdeklődését a hangszer iránt?

K. S.: Igen, három évvel idősebb volt nálam, és imádtam a csellójátékát. Nagyra tartottam őt magát, és azt ahogyan zenélt. Így kezdődött. De édesanyám is csellózott, amit szintén nagyon szerettem. Szóval mindig volt zene az életemben. S mindenekelőtt a cselló hangját imádtam, így én is emellett döntöttem.

V. J.: Mikor és hogyan derült ki, hogy Ön különösen tehetséges zenész? Mikor hitt benne először?

K. S.: Nem tudom pontosan, de arra emlékszem, hogy a tehetség ott bujkált körülöttünk a családban. hiszen a szüleim jó zenészek voltak, a játékukat nagy öröm volt hallgatni. De hogy én különösen tehetséges voltam-e, azt tényleg nem tudom. Kezdetben csak játék, szórakozás volt számomra a muzsikálás. Tizenéves koromban kezdtem el komolyabban venni. Egyszer csak rájöttem, érdemes átlépni a falum határait és nemzetközi színtéren is bemutatkozni. Ezért elindultam versenyeken, és amikor a nemzetközi versenyek egyre több sikert hoztak, elkezdtem hinni magamban. 2013-ban nyertem meg a finnországi versenyt, ez volt az első alkalom, amikor tényleg elhittem, hogy több vagyok annál, mint amit addig gondoltam.

V. J.: Perzsa gyökerekkel Közép-Európában élni, mit jelent ez számodra zenészként?

K. S.: A hagyományos perzsa zene mindig is az életem része volt a szüleim miatt. De Közép-Európában élve a klasszikus zene tette rám a legerősebb hatást. Különösen az osztrák zeneszerzők. Mozart, Haydn, Schubert... Szerelmes voltam ezekbe az alkotókba, mert a zenéjük mindenütt ott volt, és annyi nagyszerű zenészt hallottam, akik az ő darabjaikat játszották. Perzsa zenét csak otthon hallottam, sehol máshol. Így ez olyan lett, mint egy titkos, személyes családi nyelv. De a klasszikus zene volt a legfontosabb kulturális nyelvem. Természetesen a rock és a pop és más új zenei formák is érdekeltek, de a klasszikus zenét éreztem igazán közel magamhoz. Csellón játszva ez kézenfekvő is, hiszen szinte minden csellómű a klasszikus zenei repertoárhoz tartozik.

V. J.: Olykor saját zenét is komponál. Miféle muzsikát írt? Felismerhető-e valamilyen kapcsolat ezekben a perzsa zenéhez?

K. S.: Igen, néha saját műveket írok, amelyek sokféle zenei háttérből születnek. Tinédzserként írtam egy perzsa „tűztáncot”, majd egy csellószólót, amelyet szintén a perzsa zene ihletett. A legutóbbi saját zenei darabjaimat filmekhez írom, és azok az aktuális zenei környezetre épülnek. Néha telefonon készítek valamilyen elektronikus zenét, például funkyt, vagy popot, amit persze leginkább szórakozásból csinálok. De nem vagyok komoly zeneszerző, nem találtam ki semmi igazán újat. Azt használom fel, amit hallok.

V. J.: Barenboim híres Kelet-Nyugati Diván (West-Eastern Divan) elnevezésű zenekarával is dolgozott. Mesélne erről? Hogyan jöttek ki egymással a legkülönbözőbb országokból érkezett muzsikusok, akiknek országai egymással igazán rossz viszonyban álltak. Mint például izraeli, palesztin és arab zenészek?

K. S.: Természetesen beszélgettünk az országokról, amelyekből érkeztünk. Hogy mit gondolunk a helyzetről. Mindig szemet és fület nyitó beszélgetések voltak. Nagyon fontos volt meghallgatni a másik oldalt. Mielőtt csatlakoztam ehhez a zenekarhoz, tényleg nagyon-nagyon keveset tudtam Izraelről és Palesztináról. Nem sokat tudtam a küzdelmeikről. Szóval nagyon fontos volt, hogy mindannyiunknak megnyíljon a szívünk is, ez egy gyönyörű dolog volt. Természetesen számított, ki honnan való, de soha nem volt konfliktus a zenészek között.

V. J.: Játszott már a Budapesti Fesztiválzenekarral, milyen érzések fűzik hozzájuk?

K. S.: Abban a csodálatos kiváltságban volt részem, hogy egy turnén együtt játszhattam velük. Schumann csellóversenyét Fischer Iván vezényelte. Csodálatos élmény volt. Nagyon szeretem a zenekart, és már nagyon várom, hogy újra együtt játszhassak velük.

V. J.: Hogyan készül a budapesti koncertre, ahol a különleges Haydn D-dúr csellóversenyt játssza?

K. S.: Ez a koncert nagyon nagy kihívás. Szerencsére már sokszor játszottam, van némi tapasztalatom a darabbal. Nagyszerű, hogy saját kadenciákat, saját díszítéseket írhatok. Minden tétel végén van néhány kadencia, és ezeket magam alakíthatom úgy, ahogy szeretném. Így nagyon személyessé és spontánná válik a darab. Nagyon nyitottan akarok a koncertre jönni, szándékosan valami befejezetlennel, mert a zenekarral együtt akarom befejezni.