Bernard Richter nem ismeretlen a Budapesti Fesztiválzenekar közönségének. 2023-ban ismét visszatért hozzánk Debussy Pelléas és Mélisande egyik címszerepére. A sváji születésű tenort Váradi Júlia kérdezte.

Váradi Júlia: 2013-ban a Fischer Iván által rendezett és vezényelt Varázsfuvolában Tamino szerepében lépett fel, és gyönyörűen énekelt. Ha arra visszagondol, mi jut most eszébe?

Bernard Richter: Csodás turné volt, amelyen a Varázsfuvola mellett Mozart Requiemjét is előadtuk. Nagyon jól emlékszem. Nagy élmény volt számomra, mert könnyű volt Fischer Ivánnal együtt dolgozni.

V.J.: Könnyű?

B.R.: Igen, mert nem kellett vitatkoznunk, nem volt százféle instrukció a tempót, a tartalmi kérdéseket, a zenei felfogást illetően. Tökéletesen egyezett a véleményünk a zeneszerző által elképzelt előadásmódról, a mondanivalóról. Nagyon jónak találtam a logikai utat, amit a darab feldolgozása közben Ivánnal végigjártunk, s amelynek során nem a saját előadói személyiségünket helyeztük előtérbe, hanem a legfontosabb mozarti gondolatokat. A zene állt mindennek a középpontjában. Egy énekesnek ez adja a legnagyobb biztonságot.

V.J.: És most a Pelléas és Mélisande esetében is hasonlóan érez?

B.R.: Igen, pontosan ugyanazok a jó benyomások érnek, mint akkor. Nagyon könnyen megértjük egymás elképzeléseit, jó irányban megyünk végig a cselekmény és a zene megértésének folyamatán.

V.J.: Már sokszor énekelte Pelléas szerepét?

B.R.: Igen, régóta jól ismerem és sokat gyakoroltam a Pelléas-dallamokat, nagyon kedvelem a darabot. Tokióban, Montrealban, Lyonban is énekeltem, aztán a Bécsi Operaházban is. De minden alkalommal új élményként élem át. Pelléasnak mindig örömmel fogok neki.

V.J.: Milyen szerepnek látja Pelléasét? A szeretőét, aki „elszereti” valaki másnak a feleségét, aki egy családot bajba kever, vagy aki számára a szerelem olyan erős vonzalom, hogy nem lehet neki ellenállni?

B.R.: Nagyon sokfelől meg lehet közelíteni ezt a figurát. Én a rendező és a saját szempontjaim szerint alakítom minden egyes alkalommal, hogy milyen legyek ebben a szerepben. Az előadó a kontextus, az időszak, a történelmi háttér, a szerzők ismeretében is végső soron a saját színeit, a saját személyiségét viszi bele abba, ami a színpadon megjelenik. Számomra a legfontosabb mondanivaló ebben a darabban az, amit a szerző a félreértésekről, a kommunikáció teljes kudarcáról, a hazugságról mond. Pelléas szenved, mert olyan nehéz szeretnie azt, akit ennyire közel érez magához, miközben a testvérbátyja miatt folyamatosan szorongania kell, ugyanakkor az anyja is nyomasztja, meg az apja betegsége. És persze a szerelem következményeitől is retteg.

V.J.: Jól gondolom, hogy az egész cselekmény meghatározó eleme a titok? Hogy a gondolatok el vannak rejtve, nem válik semmi egyértelművé?

B.R.: Pontosan így van. Rengeteg az ellentmondás. A rendező is erre gondolt, amikor azt akarta érzékeltetni, hogy semmit sem mernek úgy kimondani, ahogy valójában érzik. Amikor Pelléas azt suttogja Mélisande-nak, hogy „szeretlek”, az is olyan, mintha csak egy nagyon mélyet sóhajtana, amit úgy is lehet értelmezni, mintha szerelmet vallana. Az erdő, a sötétség remekül szimbolizálja mindazt, amiről a mű szólni akar, miközben a fákon olyan gyönyörűen átdereng a fény. Ez a kettő együtt szimbolizálja a belső szenvedés és a boldogság ellentmondását. Ezért is érzem úgy, hogy valamiféle mennyei hang szólal meg, amikor énekelünk. A Fesztiválzenekarral dolgozni nagyon nagy ajándék egy énekes számára. Az ember úgy érzi, hogy egy szigetre érkezik, ahol határtalan a bizalom a muzsikusok, a karmester és minden résztvevő között. Senki sem a saját egóját tartja fontosnak, hanem a közös kreatív munkát és annak eredményét. Ezért is gondolom, hogy jobb egy évben csak egyetlen operát színre vinnie egy társulatnak, de azon ilyen alaposan, elmélyülten dolgozni.