A South Bank jellemzően visszafogott közönségének álló ovációi mögött néha bizony kötelességszerű kelletlenség húzódik. Ritkán hallani olyan szívből jövő lelkesedést a Royal Festival Hallban, mint tegnap este Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar előadása után. Vajon megérdemelték? Minden kétséget kizáróan.

Ha nem is élő előadásokból, de felvételek alapján tudhattuk, hogy az ő közelítésük Mahler Kilencedik szimfóniájához túlmutat a nagy elődnek kijáró tisztelgésen, és egyfajta elragadtatott megújítás jellemzi. Valójában sohasem hallhatjuk Mahler Kilencedikjét teljes mértékben autentikusan (bár Bruno Walter minden bizonnyal közel jár hozzá). Ezzel együtt a kiváló budapesti együttes vitathatatlanul teljesebben képes megragadni e lenyűgöző partitúra mindent átható, tragikomikus hangzásvilágát, mint bármely más kollégájuk.

Fischer kerüli a mindent elsöprő dagályosságot. A négy, elképesztően formabontó tétel alatt mi dönthetjük el, hogy hol húzódnak a remény és rettegés, fény és sötétség, elégia és tragédia határai. Nem igazán érdekelt a végén, hogy a szimfónia konklúziója az életigenlést vagy a halál rezignált elfogadását sugallja-e: ami igazán fontos volt, az maga a minden részletében ragyogó utazás.

Fischernél nem voltak üresjáratok, és csak ritkán időzött el egy-egy pontnál. Ugyanakkor, bár helyenként feszes volt a tempó, egyetlen részlet sem tűnt elsietettnek. Amikor az időn túli mozdulatlanságot kellett érzékeltetni – elsősorban a Sehr langsam utasítással ellátott, búcsút kifejező Adagióban –, nem fogta vissza magát. A nyolc kitűnő nagybőgős nehéztüzérségként sorakozott fel hátul (és voltak pillanatok, amikor ehhez méltó, égzengésszerű hatást keltettek). Egyébként Fischer mozgékony, villámgyors és rendkívül hajlékony keze párbeszédek, viták és ellentmondások képezte zenét irányított.

A zenekar ülésrendje is a vágyakozásnak és a fájdalomnak ezt az oda-vissza hullámzását fejezte ki, ahogy például a harsonák és a kürtök hevesen vitáztak a színpadon keresztül, vagy a második hegedűk saját fejük után indultak önálló lírai utazásokra. Fischer az egyes hangulatváltások mikrodrámáinak elmélyítésére használta ezeket a távolságokat. Ha minden jelenet ilyen intenzív színezetet kap, ahogy nála, az összkép magától előáll.

A művet nyitó Andante comodóban hallhattuk, milyen hihetetlenül precízen bánik Fischer a csendesebb részekkel: a pianissimói éppolyan izgalmasak, mint a viharos csúcspontok. Fojtott kürtök és – (a fenti képen Fischer Ivánnal látható) Daniel Bard koncertmester irányította – gyengéd vonósok vezették be a mindig, még a vihar magjában is jelen lévő távoli, vágyakozó hangot, míg a híres, szabálytalan szívverés baljóslatúan remegett. Ahogy az első tétel tónusa sötétebbé vált, a budapesti zenészek jellegzetesen lendületes játéka megtelt keserű, ironikus hangsúlyokkal, miközben (legalábbis úgy tűnt) mentes volt bármiféle nyílt cinizmustól. A réz- és fafúvósok gunyorossága mögött mindig ott sejlett a hajlandóság, hogy felemelkedve vagy alászállva kecses eleganciával nosztalgikus álmodozásba kezdjenek. Félelmetes, centrifugális tuttijai mellett Fischer ráébresztett arra, hogy a hallgatóság miért asszociál itt egy Strauss-keringőre. A fuvolák (Pivon Gabriella vezetésével) ragyogó melegséggel és vágyakozó hangon szóltak, amikor (folytatásként) Szakszon Balázs és harsonái dölyfös és fenyegető hangzással beléptek.

Fischert mindig éppolyan élvezetes nézni, mint hallgatni: a scherzo torz ländlerében szó szerint végigugrálta a botladozó táncot, míg a zenekar kifinomult eszközökkel jelenítette meg a spicces, rusztikus földhözragadtságot. A játékmóddal, amely egyszerre bizonyult szigorúan feszesnek és szinte anarchikusan lazának, Fischer gátlástalanul elvitt minket egészen a giccs határáig, sőt, még tovább. A tántorgó, vijjogó fafúvósok itt és végig lenyűgözőek voltak, akárcsak Bogányi Bence és a csodásan ízes játékú budapesti fagottosok.

A Rondó-Burleszk a teljes összeomlás szélén egyensúlyoz, de Fischernek sikerült kézben tartania. Itt teljesedett ki alapvetően drámai – vagy dialektikus – víziója a Kilencedik szimfóniáról. A hangszerek és szekciók közötti acsarkodó riposztok – a gúnyos, kíméletlen rezekkel az élen – ide-oda röpködtek a színpadon keresztül. Lenyűgözött a Fischer által használt hangszínek különlegesen széles és nagy amplitúdójú palettája; semmi sem tűnt uniformizáltnak vagy megszokottnak. Pontosan megmutatta a fellélegzés vagy menekülés lehetőségét felvillantó szakaszokat is – például a trombitáknál –, amelyek enyhítik ezt a sodródást a káosz felé.

Sok rajongó szerint a lassú negyedik tétel meditatív eksztázisán múlik a Kilencedik szimfónia sikere. Fischer mindent beleadott. Szenvedélyes, pillanatról pillanatra haladó vezénylése soha nem engedte, hogy a vonóstéma fájdalmas transzcendenciája – amely tisztelgés Beethoven „Les adieux” szonátája előtt is – szirupos maszatolásba fulladjon. Rendkívül kifejező bal keze önmagában felért egy Mahler-mesterkurzussal: láthattuk remegni, könyörögni, csalogatni és áldást osztani; különleges érzékenységgel reagált a legkisebb tempó- és dinamikai váltásra is. A Szőke Zoltán által vezetett ragyogó kürtök tovább fokozták a fantasztikus teljesítményt, míg a fuvolák ismét felszálltak saját mennyei szférájukba. A vonósok hangzását végig elragadó, érzéki szépségű mélység jellemezte, és különleges kifinomultság a részletek és szólók kivitelezésében: közülük is kiemelkedik Gálfi Csaba és a brácsaszólam.

Amikor a finálé a Gyermekgyászdalok megidézése után fájdalmasan a csöndbe veszett, már nem gondolkodtam azon, hogy az utolsó oldalak ersterbend utasítása a teljes megsemmisülésre vagy csak békés távozásra utal-e. A magasvonósok fátyolszerű finomsága és tisztasága önmagáért beszélt. Ezt a csendközeliséget Fischer éppolyan ékesszólóan tette tartalmassá, mint az előző rész tolakodó, mindent átható teatralitását. Hála az égnek, amikor végül minden hang elhalt, a közönség hosszú, lélegzet-visszafojtott csenddel jutalmazta kifinomult vezénylését. Aztán kirobbant a taps.

Az eredeti, angol nyelvű cikket itt olvashatják el.