Beethoven- és Wagner-műsorral érkezik Luzernbe a Budapesti Fesztiválzenekar! A Beethoven-est a komponista híresen drámai c-moll darabjainak egyikével, a hírhedt hadvezér, Coriolanus életének tragédiáját bemutató nyitánnyal kezdődik. Majd a 4. zongoraverseny szólal meg, amely beethoveni pianistát követel, hiszen ez volt az utolsó versenymű, amelyet a szerző saját magának komponált. De egy liszti játékos éppúgy alkalmas szólistának. Például a Washington Post által virtuozitásában és közönségre gyakorolt hatásában egyenesen Liszthez hasonlított, csupán 31 éves zongorista, Danyiil Trifonov. Az est végére Beethoven korszakhatárokat átlépő grandiózus „Eroicája” tesz ünnepélyes felkiáltójelet.

Mit ér a bátorság és a siker, ha valaki ellenszenves, megvető és gőgös? A római konzulok szerint nem sokat, így száműzik addigi vezérüket, a birodalmat sikeresen védő Coriolanust, aki bosszúból összeáll ellenségeivel, hogy bevegye Rómát. A támadást a fia lelkére beszélő édesanya gátolja meg, végül Coriolanus – saját vagy mások keze által – meghal. Beethoven 1807-ben készült nyitánya a főhős súlyos főtémáján, az anya lírai, de határozott melódiáján és az első dallam szertefoszló visszatérésén keresztül mutatja be a tragikus kimenetelű, de békével végződő történetet.

Beethovennél 1798-ban jelentkeztek először a siketség jelei, amelyek elsősorban előadóművészi pályáját akadályozták, tíz évvel később pedig végleg lemondani kényszerült a zongorista karrierről. Az 1808. december 22-i bécsi koncert volt az utolsó, ahol szólistaként kiült a zenekar elé. Legsúlyosabb hangvételű 4. zongoraversenyét játszotta, amely – mivel saját magának készült – tele van rögtönzésszerű szakaszokkal. A darabot nem zenekari bevezető nyitja, ahogy az a korban megszokott volt, hanem – a zenetörténetben először – azonnal a zongora indítja egy, a híres sorsmotívummal rokon főtémával. A második tételben két külön világ szenvedélyes és feszült párbeszédét halljuk; Liszt szerint az Orfeusz-történet megzenésítése ez. A finálé aztán vidám rondóval oldja fel a gyakran befelé forduló művet.

Napóleonnak való ajánlás ide, fantáziadús zenetudósok által kitalált rejtett programok oda – ami biztos, hogy Beethoven végül egyik legnagyobb pártfogójának, Lobkowitz hercegnek dedikálta 3. szimfóniáját, amely „egy nagy ember emlékének megünneplésére” készült. Az elképesztő méreteket öltő drámai nyitótétel tele van dallamokkal, a zene hangulata mégis egységes. A lassú gyászinduló tovább mélyíti a korábbi fájdalmat, amire a váratlanul berobbanó scherzo nyújt orvosságot. A darabot variációs finálé zárja, amelynek témáját Beethoven már korábban is többször használta, és amelyben a fúgától a magyaros motívumokig sok mindent felsorakoztat.