Posztimperialista Beethoven és jókedvű Dvořák két magyar mestertől – így foglalta össze a The Art Desk kiritkusa, Boyd Tonkin, hogy látta Schiff András, Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar közös koncertjét a londoni Barbicanben.
Ráadás és ráadás között nagy különbség lehet: többnyire csupán a szólista visszafogott búcsúgesztusáról beszélhetünk, és csak ritkán lehetünk tanúi egy különösen nehéz és fárasztó darabot követő vidám, ünnepi hangulatú lazításnak. Emellett pedig szert tehetünk olyan luxusszámba menő ajándékra is, amelyben Sir Schiff András részesítette a Barbican közönségét a Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral tartott két koncertjének utóbbikán (mindkettőre a Barbican Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából tartott koncertsorozatának keretében került sor). Mindenkinek tátva maradt a szája, mikor Beethoven Esz-dúr „Császár” zongoraversenye után felcsendültek a Waldstein-szonáta nyitó, Allegro con brio tételének kezdőhangjai.
Ez a nagylelkűség messze túlmutatott a sztárelőadóktól megszokott kötelező körön. Mi több: Schiff a ráadás során olyan, a leplezett szenvedélyt éppen csak hogy kordában tartó, kifinomult tisztasággal és artikulációval játszott, mintha az egész karrierje ezen múlt volna. Nem csoda, hogy a második rész után Fischer Iván úgy ítélte meg, hogy zenekara ezzel nem tudja felvenni a versenyt; így csupán vidám integetéssel, viszont további zenei búcsúajándék nélkül távoztak.
A Waldstein előtt elhangzott, „Császár” melléknevet viselő Esz-dúr zongoraverseny gyakran inkább felszabadultnak hat, mintsem fenségesnek, és szeszélyes zsarnok helyett inkább egy kvázi-demokratikus uralkodó képét idézi (akin időről időre azért erőt vesz a nagyzási hóbort). „Túl mozartos” – kötözködött a mellettem ülő. Schiff finom eleganciájával és visszafogottságával néha valóban olyan hatást kelt, mintha a beethoveni magaslatokat az elegánsabb, XVIII. századi szemlélettel, nem pedig a nagyromantikára jellemző drámaisággal közelítené meg. Ezzel együtt a feszes tempó és textúra jól illeszkedett a budapesti zenekar kellemes, egyenletes hangzásvilágú, tekintélyt parancsoló játékához és káprázatos vonósaihoz – akár a pazar selyem alatt rejtőző edzett acél. A Fischer által diktált könnyed tempó megfosztotta az Allegrót nagyszabású fenségétől. A karmester teret adott Schiffnek arra, hogy a zongoratémákat a felfedezés jegyében járja körül, ne pedig a régimódi heroikus megközelítéssel. A leggrandiózusabb, csúcspontot jelentő akkordokat is finoman, könnyedén játszotta, nem verte szét a billentyűket.
Schiff korhű játék iránti indíttatása egyértelműen árnyalta előadásmódját. Az első tétel kibontása során néhány futam leheletnyit túl szaggatottnak, szenvtelennek és kiegyensúlyozottnak hatott. Az Adagióban viszont visszaköszönt a szépséges táncszerű téma – amelyhez Fischer a zenekari hátteret ismét tökéletesre finomhangolta – és a diszkrét legato. A furfangos, izgatottan keresgélő átvezetés a kirobbanó, vidám Rondóhoz varázslatosan volt kivitelezve. Fischer a tételt záró diadalünnepbe szívélyes melegséget csempészett, amely remekül ellensúlyozta Schiff zongoraszólójának pergő dinamizmusát. A régimódi, hatásvadász, „császári” megformálással Dunát lehet rekeszteni; ám Schiff kimértebb, tisztább és finomabb interpretációja nem nélkülözte sem a kellő súlyt, sem a megindultságot a befejezésben. Ezután jött meglepetésként a Waldstein, amely a felszín alatt szunnyadó tüzével és merészen rugalmas tempójával ékesen szemléltette, hogy ez a lelkiismeretes, komoly zongoraművész milyen korlátlan bőkezűséggel osztogatja ajándékait és ötleteit.
Az est többi részét Dvořák legderűsebb darabjai alkották. A BFZ a Legendák egy tavaszi frissességű darabjával indított. A fürge tempójú pásztori idill remekül kiemelte a zenekar fafúvósainak meleg, körülölelő hangzását és a vonósok gyöngéd finomságát. Ezután az „Ukolébavka” című kórusmű – egy altatódal – következett, amely alkalmat adott a zenekarnak arra, hogy előadják szokásos mutatványukat, és felállva énekelni kezdjenek, méghozzá igen szépen. Mondjuk, repertoárjuk e népszerű része kapcsán eltöprengtem a zenekari meghallgatásokon. Vajon jobb esélyekkel indul az, akinek szép hangja van? És azok a hangszeres tehetségek, akik hamisan énekelnek, meg kell hogy ígérjék, hogy csak tátogni fognak? A rögtönzött kórus tagjai ezt követően visszatértek hangszereikhez egy pimasz tempó- és ritmusváltásokkal megtűzdelt, s az egyik ütős által előadott komikus számmal feldobott Szláv tánc erejéig. Budapesten nem vetik meg a jóféle mulatságot.
A szünet után Fischer és társai Dvořák napsütéses, vidám 8. szimfóniájával vidéki utazásra invitálták a közönséget. Hol bohókás, hol kedves, pazar dallamossága remek teret kínált a zenekarnak ahhoz, hogy színészi képességeit megcsillogtassa. Fischer mindig úgy rendezi el a zenekart a színpadon, hogy a lehető legnagyobb drámai hatást érje el a zenével: most a fél tucat rézfúvós hátul sorakozott fel, míg az vonósok a színpad teljes hosszát elfoglalták. Az előadás átütő energiáját és lendületét a középen elhelyezkedő cselló és a brácsák adták. A kürtök fényesen búgtak, leghatásosabban talán éppen a leghalkabb pillanatokban. Az első fuvolás Anna Garzuly-Wahlgren és kollégája, Jóföldi Anett remekül adta vissza a szimfóniát át- meg átszövő erdei madárcsicsergést. Csikota Gergely és Póti Tamás trombitaművészek cseppet sem katonás, tánczenekarhoz illő gyönyörűséggel ragadták magukhoz a főszerepet, és Junsin Szong szólamvezető kiváló szólójátékát is megcsodálhattuk. A 3. tétel, az Allegretto keringőjének lágyan hömpölygő ringását Fischer táncra perdítő lüktetéssel és derűs lendülettel ellensúlyozta. A BFZ-nél senki sem képes jobban hozni ezt az érzelemdús, giccsmentes vígságot. Visszatérnek Schiffel együtt a Barbicanbe jövő tavasszal – amikor igazán ránk férhet majd egy újabb adag közép-európai vidámság.
