A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével, és a trinidadi szoprán, Jeanine De Bique szólóénekével lépett fel az idei Mostly Mozart Fesztiválon New Yorkban, a Lincoln Centerben. A koncertről Susan Stempleski, a Classical Source szerzője írt kritikát.
Az estet Haydn vérbő és elragadó 88. (G-dúr) szimfóniájának ragyogó előadása nyitotta meg. Fischer Iván teljes körű irányítása alatt a zenekar precízen, árnyaltan és tökéletes egyensúllyal játszott, a zene tisztán, finom eleganciával áradt. A lassú, meg-megtorpanó Adagiót követő vidám Allegróban felszabadultan muzsikáltak a fürge vonósok és a színgazdag fafúvósok. A dallamos Largo – a főtémában csodálatosan kecses és meghitt oboa- és csellójátékkal, valamint a kellőképp élesen berobbanó trombitákkal és üstdobbal – nyújtotta a legfényesebb pillanatokat, de a finálé ötletesen kivitelezett, részletező olvasata is végig örömet szerzett.
A koncert középpontjában álló három Händel-áriát – mindegyik más hangulatot festett és más szemszögből mutatta meg a zeneszerző stílusát – Jeanine De Bique énekelte. Figyelemre méltó drámai jelenléte és sokoldalúsága mindegyik számban megnyilvánult; az áriákat kivételes könnyedséggel, tisztán és magabiztosan adta elő. Először a gyengédebb hangvételű, keserédes „Ritorna, oh caro e dolce mio tesoro” hangzott el – Rodelinda ekkor tudja meg, hogy régóta halottnak hitt férje mégis él. Majd De Bique a diadalmas és gazdagon díszített „Da tempeste il legno infranto” ragyogó tolmácsolásával fokozta az izgalmakat – ebben Kleopátra fejezi ki örömét, hogy kiszabadították a börtönből. A végére maradt a leglátványosabb, egészen lélegzetelállító produkció: az előzőnél is gondosabban díszített „Disseratevi, o porte d’Averno!”. A BFZ mindvégig együtt lélegzett az énekesnővel, és Dinyés Soma hajlékony csembalójátéka tette teljessé az élményt.
Befejezésül egy szokatlanul markáns Jupiter-szimfónia hangzott el, kiváló előadásban. A nagyszabású, ujjongó első tétel hatalmas energiával és drámai tónussal szólalt meg, Fischer olyan lenyűgöző, folyamatos narrációt teremtett, amely természetesen vezetett át az Andante cantabilébe. A menüett határozott ritmusa után a komplex, összetett szerkezetű zárótételt a megszokottnál lassabban játszották, visszaidézve az első tétel ünnepélyes, széles tempóját, miközben színesen csillogtak ki a friss részletek.
Ráadásképpen a BFZ művésznői Dvořák Moravské dvojzpěvy (Morvai duettek) című ciklusa egyik darabjának átiratát énekelték el – pompás előadás volt.
Fotó: Kevin Yatarola, Lincoln Center
