"A Concerto az elmúlt évszázad – vitán felül – egyik legnagyobb műve [...] Ezzel a darabbal együtt nőttem fel (mondhatni egykorúak vagyunk), és több százszor hallottam, de soha ilyen csodálatos előadásban, mint ezen a rendkívüli élményt nyújtó hangversenyen." Fred Kirshnit (Concertonet) kritikája a Budapesti Fesztiválzenekar New York-i koncertjéről a Carnegie Hallban.
„Ide gyült mindenféle szedett-vedett sehonnai német, zsidó népség; nagyrészt ezek Budapest lakói.” Bartók Béla, 1905
A Bartók földi maradványaiért folytatott harc a zeneszerző – lényegében – menekültként élt éveinek bizarr és némileg hátborzongató allegóriája. Eredetileg New York állam északi részén temették el, de fia sikertelen kísérletet tett a hazaszállítására. Végül mégis sikerrel járt, és a zeneszerző hazatérhetett végső nyughelyére. Ebben az a félelmetes, ahogy Bartók életében is voltak hasonló, otthontalan időszakok, végül pedig oda ment, ahol megbízást és fellépési lehetőséget kapott. Ha voltak az életében állandó dolgok (konstansok, szemben a Kontrasztokkal) akkor azok a biztonság hiánya és a szegénység.
Van egy emléktábla valahol félúton a Carnegie Hall és az Ansonia Szálloda között egy épületen, amely annak állít emléket, hogy a híres zeneszerző az egyik helyen lakott, míg a másik helyen tündökölt. Bartók egykori lakhelye a Central Parknál épp szemben van azzal, ahol Mahler élt a park túloldalán, amikor városunkban tartózkodott; igaz, a kettő között fényűzés szempontjából óriási a távolság. Mindketten könnyen átsétálhattak a Carnegie Hallba, bár az atletikus Mahlernek az sem okozott gondot, hogy eljusson a Metropolitanbe. Noha nem lenne helytálló kijelenteni, hogy Bartók a Carnegie Hallban mutatta be Kontrasztok című művét barátjával, Benny Goodmannel, mégiscsak itt zongorázott a későbbi előadások során.
Gondoljuk csak el: az 1920-as évek közepén szinte lehetetlennek tűnt, hogy egy művet kitiltsanak egy német nagyvárosból, mégis, az 1926-os kölni premier után pontosan ez történt Bartók balettjével, A csodálatos mandarinnal. Végül is mit számít barátok közt egy kis szadizmus, prostitúció és gyilkosság? Mindenesetre a brutalitásnak ezt a kakofón remekművét – amelyet áthat a germán szellem kettős viszonyulása az orientalizmushoz – szinte kizárólag zenekari szvitként szokták műsorra tűzni.
A zenekar tökéletesen játszotta az ördögien nehéz darabot. A Fischer testvérek, Iván és Ádám szinte arra születtek, hogy elvezényeljék ezt az „etno-klasszikus” művet, hiszen szó szerint a budapesti operaházzal szemben nőttek fel, ahol édesapjuk számos híres opera librettójának a fordítója volt. Energikus és csodálatosan pontos előadást hallhattunk. Balettzenének helyenként talán túl gyors volt a tempó, de mivel most nem kellett a táncosokért aggódni, a zenekar könnyedén vette a nyaktörő iramot. Lenyűgöző élmény!
A Fischer testvérekről köztudott, hogy a meglepetés nagymesterei. Ezen az estén Fischer Iván Bartók néhány ifjúsági karra írt művével bűvölt el mindnyájunkat, amelyekhez egy nem kevesebb, mint 43 tagú leánykart vonultatott fel a kelet-magyarországi Nyíregyházáról. A pörgős szoknyás énekesek a zenészek között helyezkedtek el, és először a capella énekeltek. Amikor (lelkes taps mellett) véget ért ez a rész, a mester a közönséghez fordult és elmondta, hogy a következő dalok iskolai kórusra és iskolai zenekarra íródtak. „Iskolai kórusunk már van, úgyhogy most majd megpróbálunk úgy játszani, mint egy diákzenekar” – e megjegyzés után ismét kitört a taps. Az eredmény varázslatos volt, és teljesen elbűvölte a Carnegie Hall tipikusan amerikai szülőkből és nagyszülőkből álló közönségét. A szünet után a lányok közül sokan csatlakoztak a nézőkhöz, hogy velük együtt élvezzék az est legfontosabb hangszeres művét.
A Concerto az elmúlt évszázad – vitán felül – egyik legnagyobb műve, amely méltó társa Mahler késői szimfóniáinak, Prokofjev V. szimfóniájának és Arnold Schönberg és tanítványai legjobb kompozícióinak. Mintha csak ennek a darabnak a dirigálására született volna, Fischer Iván tűpontosan és izgalmas meglepetésekkel vezényelt. Az előadás egyik kivételes vonásaként az öt tétel között mindig csak egy ütemnyi szünet volt, és ez a már amúgy is izgalmas zenei tablót kifejezetten kaleidoszkópszerűvé tette. Bartók remekműve a szó valódi értelmében meglepően amerikai, valójában azonban egy világpolgár alkotása, aki az aktuális eseményekre reagál (a rézfúvók megrendítő korálja a II. tételben a halott katonák emléke előtt tiszteleg, és a Sosztakovics-paródiának tartott IV. tétel az emberi társadalomra rátelepülő háborús hangulat örök megidézője). Ezzel a darabbal együtt nőttem fel (mondhatni egykorúak vagyunk), és több százszor hallottam, de soha ilyen csodálatos előadásban, mint ezen a rendkívüli élményt nyújtó hangversenyen.
