Öt évig hegedűsnek tanult, aztán a trombitához kezdett vonzódni, végül mégis a kürtnél kötött ki, de soha egy percre sem bánta meg. Igazi szerelem az övék a hangszerével – de mi köze ennek az énekléshez? November 8-án és 10-én Bereczky Dávid szólaltatja meg Haydn-Mozart Plusz koncertjeinken Richard Strauss 1. (Esz-dúr) kürtversenyét. Vele beszélgettünk.
Richard Strauss 1. (Esz-dúr) kürtversenyét először játssza szólistaként a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Amióta ezt tudja, másként hallgatja ezt a darabot, mint korábban?
Bereczky Dávid: Mindig másként hallgattam ezt a kürtversenyt, mint általában Richard Strauss műveit. Ez a zene nekem nagyon sokat jelent kürtösként, és a zeneszerzőnek általában is nagyon sokat köszönhetek. Elsős voltam a konziban, amikor először hallottam ennek a kürtversenynek a második tételét. Az volt az a pillanat, amikor végérvényesen rádöbbentem, mekkora szerencsém van, hogy kürtös vagyok.
Mi ennek az oka?
B.D.: Mert gyönyörű a második tétel, csodálatosan van megírva kürtre, nagyon szép hangja van a hangszernek, remekül belesimul ebbe a romantikus lassútételbe.
R. Strauss különösen szerette a kürtöt?
B.D.: Minden bizonnyal. Az édesapja kürtös volt, ezért úgy sejtem, gyerekkorában sok kürtszót hallhatott. Valószínű, hogy az édesapja szépen játszott ezen a hangszeren, amiről persze nem ismerünk eredeti felvételeket, csak az elbeszélésekből tudjuk. A kürt esetében az a legfontosabb, hogy szép, kifinomult hangja legyen, ha ezt sikerül elérni, minden sínen van.
Azt olvastam, hogy Strauss ezt a darabot 18 évesen írta. Igaz-e, hogy Ön is 18 évesen játszotta először?
B.D.: Az az igazság, hogy már majdnem 19 volt, ahogy én is jóval elmúltam 18, amikor először eljátszottam. Igaz, 17 évesen hallottam először. Akkor voltam elsős a konzervatóriumban és ott ragadott magával.
Hogy lehet, hogy csak 17 évesen volt elsős a zeneművészeti középiskolában?
B.D.: Ennek története van: eleve később kezdtem el kürtölni, eredetileg hegedülni tanultam. Egy sokgyerekes család tagjaként, ahol minden gyereknek kötelező volt zenét tanulnia – amit így utólag nagyon helyes döntésnek tartok a szüleim részéről – mindenkinek más hangszer jutott. A szüleim is muzsikáltak, korábban zeneakadémiára jártak. Amikor elkezdtem zenét tanulni általános iskolás koromban, második osztályban, nem volt kérdés, hogy nekem a hegedű lesz a hangszerem.
Szomorú volt, hogy nem azt a hangszert kapta, amit szeretett volna?
B.D.: Ez akkor nem volt kérdés, de később, amikor már sok zenét hallgattam, egyre közelebb éreztem magamhoz a fúvós muzsikát. Ennek talán az az oka, hogy a fúvós hangszerek hangja közelebb áll az énekléshez – azt is légvezetéssel irányítja az ember. Általános iskolában sokat énekeltem, népdaléneklési versenyeken vettem részt nagy sikerekkel. Rengeteg oklevelet kaptam, imádtam énekelni. Talán emiatt is éreztem közel magamhoz ezt a hangszert, de az is lehet, hogy mivel a családban mindenki vonós hangszeren játszott, én ki akartam lógni.
Ki is lógott?
B.D.: Nagyon is. Sokat renitenskedtem. Ahol csak lehetett, próbáltam elkerülni a szigorú szülői szabályokat.
Ezt hogy képzeljük el?
B.D.: Nem szívesen mondom el ezeket a régi történeteket, de az biztos, hogy próbáltam kihúzni a gyufát a szüleimnél, amikor csak lehetett. Édesanyám például nagyon féltett bennünket, ezért amikor kirándulni mentünk, tilos volt kilépni a sziklafal szélére. Amikor idősebb lettem, ezzel dacolva beiratkoztam ejtőernyős tanfolyamra. Nem igazán örültek a szüleim…
Hogy lett a hegedűből fúvós hangszer?
B.D.: Addig ütöttem a vasat, hogy szeretnék fúvós hangszeren játszani, hogy végül született egy kompromisszum. Én mindenáron a trombitálni akartam, de ezt a szüleim nem szerették volna, mert akkor már ismerték a kilengéseimet, és attól tartottak, hogy a trombita majd elirányít a dzsessz vagy a könnyűzene műfaja felé. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a gyerekeik klasszikus zenét játsszanak.
Szeretett volna dzsessz zenész lenni?
B.D.: Gyerekkoromban persze! Pláne így, hogy a szüleim nem engedték. Ez tipikus kamasz reakció volt. De ma már nagyon örülök, hogy a klasszikus zenét választottam. Az volt akkor az egyetlen megoldás, hogy a kürtöt választom a rézfúvósok közül. Arról ugyanis úgy tudták, hogy semmiféle dzsessz zenekarban nem használják, persze közben kiderült, hogy azért előfordul a könnyedebb műfajokban is. Mindenesetre én szép lassan megszerettem a kürtöt is és persze a klasszikus zenét. Hála Richard Straussnak!
Milyen érzés elképzelni, hogy szólistaként áll ki a Fesztiválzenekar muzsikusai és a közönség elé?
B.D.: Szeretem, ha közel van a közönség. Ha a zenekarban a pult mögött játszom, akkor is az olyan koncerttermeket kedvelem, ahol minél kisebb a távolság a közönség és köztünk. Nagyon fontos a kontaktus a hallgatósággal. Nagyon várom azt a pillanatot, amikor majd ott állok előttük és a szemükbe nézhetek.
Az ember muzsikusként alapvetően szólistának készül?
B.D.: Biztos sokan így vannak vele, az én esetemben ez nem így volt. Én kezdettől fogva szerettem és a mai napig szeretek zenekarban játszani. Már az ifjúsági zenekarban is jól éreztem magam. A kürtszólam mindig legalább négy emberből áll, az már egy kis csapat, amihez nagyon jó érzés tartozni. Én tehát eleve zenekari muzsikusnak készültem, és most sem feltétlenül az okoz örömöt, hogy egyedül állok majd a többiek előtt, hanem hogy eljátszhatom ezt a csodálatos darabot, az egyik kedvencemet.
Mi a legvonzóbb ebben a műben?
B.D.: Az, hogy rendkívüli módon megmutatja mindazt, amit a kürt tud, előhozza ennek a szép hangszernek a sokszínűségét. A vadászkürt eredetileg egy szabadtérre kitalált hangszer, sokszor használták a vadászok az erdőben, a hegyek között. Ebben a darabban is sok ilyen motívum szerepel, amelyben a vadászat hangulatát idézi fel a zeneszerző. Talán Mozart volt az egyik első, aki a szabadtérből „becsempészte” a kürtöt a szimfonikus zenekarba, és szinte minden darabjában használta. Aztán lassan a többi komponista is rájött, milyen szép hangja van, így egyre gyakrabban használták az évszázadok során. Gyönyörű színt ad a szimfonikus zenekarnak.
