Úgy tűnik, Fischer Ivánból és a Budapesti Fesztiválzenekarból határtalanul árad a színtiszta kreativitás. Az együttes második promenádkoncertjén – ezúttal teltház előtt – az est témája a klasszikus és a cigány zenei hagyomány találkozása volt. S bár Fischer, aki a pódiumról szólt a közönséghez, volt szíves elmagyarázni, hogy a cigány hagyomány különbözik mind a magyar népzenétől, mind a klasszikus zeneakadémiai hagyománytól, amit hallottunk, abban mégis sokkal több volt a közös vonás, mint amennyit be szokás vallani. Jessica Duchen kritikája a The Art Desken.
Mi sem hangsúlyozza erősebben a „magyar cigányzene” jelenlétét, mint a pódium közepére állított cimbalom. Aki még nem ismerné, képzeljen el egy nagy, lábakra állított citerát, amelynek bonyolult húrrendszerét két verővel szólaltatják meg, s ettől fanyar-fémes hang szikrázik fel a hangszerből. Egy jobb előadás hallatán az ember könnyen hanyatt vágódik.
Lisztes Jenő, aki a hangszer egyik leghíresebb megszólaltatója napjainkban – gyakran lép fel Roby Lakatos együttesében –, letelepedett a pódium közepén, majd szem- és fülkápráztató rögtönzést adott, mielőtt Liszt 1. magyar rapszódiájának szólistájaként játszott volna. Saját kadenciái annyira magukkal ragadták a közönséget, hogy a későbbiekben rájuk váró Brahms-szimfónia ekkor fölöslegesnek tűnt. Az első félidő további részében Lisztes beolvadt a zenekarba, halk pezsgést és csillogást adva a zenei háttér textúrájának, bármennyire is Brahms és Liszt volt műsoron.
Ezután a cigány hegedűszólistákkal ismerkedhettünk meg: Lendvai Csócsi Józsefet Fischer egy hagyományos cigányzenekar „valódi prímásaként” mutatta be; míg a fia, ifj. Lendvay József klasszikus zenei versenyek győztese, és Stradivarin játszik. Az idősebbik Lendvai – szólózott Brahms 1. magyar táncában („majd megpróbálunk beszállni” – jegyezte meg Fischer) és Liszt 3. magyar rapszódiájában – tényleg hamisítatlan cigányzenész: hangjának halk, zabolátlan, rapszódiához illő ringása van, megnyerő közvetlensége a nemzedékeken át felhalmozódott hagyományt testesíti meg. Aki szerencsés, az ráakadhat erre a stílusra valamelyik hagyományos budapesti étteremben; ahol életben tartják a gépzene meg a rap korában, hogy aztán elhozhassák a Promsra (nem mintha csupán ezért kellene megőrizni).
Ifj. Lendvay tiszta apja, ugyanakkor híres klasszikus mestereknél képezte magát, versenyeket nyert, magyar állami kitüntetésekkel és – nem utolsósorban – egy Stradivarival büszkélkedhet. Sarasate Cigánydalaiban ideálisan ötvözte a kétféle játékmódot, jól fókuszált és messze ható hangon játszott, édes és magabiztos tónussal. Az egyidejű balkezes pizzicatók és vonós staccatók technikai bravúrjait oly könnyedséggel szórta, hogy többen elnevették magukat. Apa és fia ritkán játszik együtt, hiszen két különböző zenei világban mozognak – ezen az estén azonban Brahms mélyen érzelmes 11. magyar táncának átdolgozása végre összehozta őket.
Könnyű elképzelnünk a fiatal Brahmsot és sztárhegedűs barátját, Joachim Józsefet, amint a közép-európai kávéházakban szívják magukba a cigány stílust. Brahms annyira el volt ragadtatva, hogy kölcsönvette a dallamokat a Magyar táncokhoz, és nem gondolt bele, hogy egyik-másik témát valódi zeneszerzők írták; sikerült is plágiumpert akasztani a nyakába. A táncokkal mindenesetre egyik első nagy sikerét aratta. Ezzel szemben az 1. szimfónia csak évekkel később került a közönség elé – Beethoven hosszú árnyéka érthető módon gátlásossá tette a zeneszerzőt. Az első vázlatokat Brahms 1855 táján vetette papírra, de a bemutatóra 1876-ig kellett várni. Persze azonnal Beethoven Tizedikjének nevezték el.
A mű régóta repertoárdarabja a promenádkoncerteknek, de ezúttal a zenei környezet különlegessé tette az élményt. Fischer számos kreatív tulajdonsága közé tartozik ritka fogékonysága a zenekar színpadi adottságainak kiaknázására. Mesterien rendezte el a pódiumot: hátul, magasan a nagybőgők sora (lásd a fényképet), az első és második hegedűk egymással szemben, a kürtkórus a bal oldalon, a trombiták, harsonák meg az üstdob jobbra. Így a zárótétel kezdete – miután a koncert első felének cigányzenéje varázslatos rögtönzésnek hangzott – új dimenziókba lépett, amint azt mindenki láthatta és hallhatta a gyorsuló pizzicatók és a két hegedűszólam közötti fürge felelgetős során, és átélhette a kürtdallamra válaszoló koráltémában („Hoch auf’m Berg, tief im Tal, grüß ich dich viel tausend mal!” – ez az az alpesikürt-téma, melyet Brahms egy levelezőlapon küldött el Clara Schumann-nak), amely mintha egy völgy másik végéből szólt volna.
Fischer gördülékeny tempói, a hídszerű szerkezet és az érzelmi folyamatok kombinálódtak az áttetsző textúrával, a remek fafúvók hajlékony, bánatos frazeálásával, és a leghomogénebb zenekar egységes megszólalásával – ettől lett az előadás minden egyes hangja lebilincselő. Különösen tetszett a szimfónia nagylélegzetű, dús, mégis fényes tónusa, a szorongásos kezdetektől a nagy, életigenlő fináléig megtett út hatalmas, elemi ereje.
Manapság nem létezik BFZ-hangverseny énekelős ráadás nélkül. Ezúttal Brahms 4. magyar tánca került sorra, amelyben a zenekar az eredeti magyar népdal énekelt és meghangszerelt verzióját váltogatta. Magyar népdal, először egy cigánybanda előadásában, majd Brahms klasszikus átiratában: nem kell ezt politikai állásfoglalásként elővezetni, ahogyan a zsidó–magyar karmester, a roma szólisták meg a szinte csak magyarokból álló zenekar keveredését és összeborulását sem. De napjaink Magyarországát nézve mégis állásfoglalássá válik – megsüvegelendő módon. Több van, ami összetart bennünket, mint ami szétválaszt: s leginkább a zene.
