Kezdjük két szívmelengető ténnyel. Fischer Iván igen népszerű együttese továbbra is a csekély számú világszínvonalú zenekarok egyike, egyéni hanggal, melynek centrumában a karcsú, mozgékony, Fischer ide-oda ugráló figyelméhez alkalmazkodó vonóskar áll (ami tökéletesen alkalmas Enescuhoz és Bartókhoz, de Mahlerhez már kevésbé). S bár a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai továbbra is Magyarország legfontosabb zenei nagykövetei, ékesszóló vezető karmesterük Orbán-ellenes kiállása azt jelenti, hogy soha nem válnak az új nacionalizmus eszközévé, vagyis fenntartások nélkül üdvözölhetjük őket ismét a Promson. A The Art Desk kritikája.
Fischer nem csupán egyfajta hős, aki kiáll az igazság mellett, hanem a vezénylés mestere is. Ahogy rendkívüli precizitással, az erős hangsúlyokat tökéletes tisztasággal elhelyezve táncolt a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című Bartók-darab második tételében, azzal a hangzó élményt tökéletes vizuális élménnyel egészítette ki. Fölényes biztonsággal bánik a zenei frázisokkal, igaz, ezzel nem mindig tett jót Mahler 4. szimfóniájának. A látszólag naiv „erdőbe be–erdőből ki” utazgatás mögött igazi művészet van, de erre fölösleges állandóan felhívni a figyelmet (amit a bátyjának, Ádámnak a Mahler-ciklusából CD-n hallottam, az szervesebbnek tűnik). A nyitó szánkózás második, schubertes dallama a visszatéréskor csaknem fölborult; a nagyszabású lassú tétel mennyei síkságának tempója és textúrája – bár határozottan ellenpontozta a mélységes bánat epizódjait – néhány helyen szükségtelenül hepehupásnak bizonyult. Az persze érthető, hogy Fischer és muzsikusai a roppant élénk interpretáció finomhangolását is el akarták végezni. Az ülésrendet ugyanolyan gondosan dolgozták ki, mint a Bartók-mű esetében: az első részben előtérbe került a hárfa (fenti fotó), majd hátravonták két nagybőgőcsoport közé, ami a végső elcsöndesedés szempontjából fontos; egy kürt előrejött, de nem azért, mert obbligato hangszer (mint az Ötödik szimfónia párhuzamos Scherzójában), hanem pusztán amiatt, hogy duettet játszik a szólóban vagy karban muzsikáló hegedűkkel.
Nagyszerű hangokat produkált a négy fuvola, melyek az első tétel derekán rendkívül kifejezően fújták vidám dallamukat; valamint az első oboás, Clément Noël (egyike a kevés nem magyar névnek a zenekarban), aki meg tudta emelni a szimfónia hangját az egyetlen igazán csüggeteg szakaszban. Anna Lucia Richter megpróbált erényt kovácsolni abból, hogy közvetlenül az énekes finálé előtt kellett színpadra lépnie, épp akkor, amikor a Paradicsomra vethettünk egy pillantást (miért nem jöhetett be a második és harmadik tétel közti szünetben?) – gyönyörűen közvetítette a gyermeki szöveg jelentését, bár igencsak sajnálatos, hogy a leghosszabb frázisokat nem tudta egy levegővétellel megoldani; Fischer már úgy irányított, hogy ezt lehetővé tegye az énekesnő számára.
A koncert első részét illetően azonban nincs semmiféle fenntartásom, a vonósok egy emberként daloltak a nagyszabású Prélude à l’unissonban – ez vezeti be Enescu 1. zenekari szvitjét. Merész, de hatásos választás volt ez a mű előételként az Albert Hall hatalmas terében; Fischer tökéletesen formálta és tagolta a darabot. Enescu közvetlenül beletorkollhatott volna Bartók nyitó varázsigéibe – az is egyszólamú, ezúttal a brácsák játsszák, és halkan csatlakoznak mások, titokzatos hanghálót szőve köréjük. A xilofon és a glissandót játszó üstdob szintén varázslatosan szólt a teremben, s valahogy az antifonális táncfinálé is keresztülhatolt a téren.
A ráadás alig több mint egy percig tartott: a Laudate Dominum szólt Mozart Vesperae Solennes de Confessoréjából. A zenészek nemcsak játszottak, hanem tisztán énekeltek is, majd a végső szárnyalásban Richter is csatlakozott hozzájuk – mindez megmutatta, milyen érett, egyedi hangra számíthatunk tőlük ma esti, második hangversenyükön. Szégyellje magát mindenki, aki részt vett a szokásos, gusztustalan rohanásban a kijáratok felé – európai hangversenytermekben ez nem szokás –, miattuk sok ülve maradó sem élvezhette a ráadást.
