hun/ eng
keresés
kosaram
Egyetlen más vonóskaréhoz sem hasonlítható hangzás

Kritika

Egyetlen más vonóskaréhoz sem hasonlítható hangzás

A BFZ újra feltalálta Közép-Európa több nyelven szóló hangját – vonósainak hangszíne ódon illatú, akár egy leláncolt könyvekkel teli régi könyvtár. Anna Picard írása a The Timesban.

Egy sor unisonóban elhangzó szónokias dörgedelem (néhány rövid akkorddal és az üstdob pontos, halk ütéseivel árnyalva), mely azután líraiságba olvad – mindezt akár zenehallgatási gyakorlatnak is nevezhetnénk. A hang fölerősödik, az üres és a lefogott húrok elegyévé válik, majd kitisztul. Más zenekar előadásában Enescu Prélude à l’unissonjától talán elkalandoznának a gondolataink. A Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar interpretációjában olyan hangszín született, amely egyetlen más vonóskaréhoz sem hasonlítható – ódon illatú, akár egy leláncolt könyvekkel teli régi könyvtár, puha, gyógyfüves-balzsamos.

Amennyiben minden zenekarról kijelenthetjük, hogy megvan a saját, egyéni hangja, a BFZ-é a soknyelvű közép-európai hangzás (vagy újból felfedezték maguknak). Elég egy pillantás a hátsó pultokra, hogy lássuk, ott ugyanakkora erőbedobással játszanak, mint elöl, még Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabjának sűrű textúrájában is. Ez a rémálmok zenéje, mint amikor a lepkegyűjtő dobozaiban a szárnyak újból rezegni kezdenek; még a magabiztos, csillogó gyors tételek is nyugtalanítanak.

Mahler 4. szimfóniájában a pódiumon hátul, egy sorban elhelyezett nagybőgőkkel és a középre tett hárfával Fischer szembeszállt az Albert Hall szeszélyes akusztikájával. A Scherzo tételben az első kürtös előrejött, amitől még érzékletesebbé váltak a kontrasztok. Fischer rubatói merészek, mintha csak a fülünkbe súgná, majd egy mosollyal már el is illant. Élvezetes volt az együttes kiegyensúlyozott hangzása.

A fafúvók élénkzöld, nedvdús hangja, a tisztán szóló rezek, a darázscsípés meg a csók közé kalibrált ütők és a harmadik tétel Beethovenhez méltó kecsessége és transzparenciája együtt teljesen egyéni, áttekinthető és elragadó interpretációt eredményezett. Anna Lucia Richter (szoprán) gyengéden és elbűvölően énekelt az utolsó tételben – a szentek és az angyalok szökelltek, daloltak, állatokat öltek le, halásztak, sütöttek-főztek, táncoltak és kacagtak. Varázslatos volt a ráadás, Mozart Laudate Dominumjának záró szakasza, melyben Richter énekét kórusként kísérte a zenekar.