„A turangalîlá szanszkrit szó, (…) jelentéstartalma igen gazdag. Lîlá szó szerint annyit jelent: játék, de Istennek világmindenségben folytatott játéka értelmében a teremtés játéka, a pusztítás és újjáteremtés játéka, az élet és halál játéka. Lílá ugyanakkor a Szerelmet is jelenti. Turanga az idő, ahogy rohan, mint a vágtató ló, az idő, ahogy pereg, mint homokórában a homok. Turanga a mozgás és a ritmus. Turangalîlá tehát egyszerre mindent jelent: szerelmi dalt, himnuszt a boldogsághoz, időhöz, mozgáshoz, élethez és halálhoz” – írja a címről a komponista, aki szerint a mű „az idő, a ritmus hatalmas polifóniája”. A tíz tétel sorozata nem alkot lineárisan elmesélhető cselekményt, sokkal inkább a szerelemről és a halálról szóló szürreális meditációk füzéréről van szó. A műnek három „főszereplője” van: a nagyzenekar, a szólózongora és az ondes Martenot. A zenekar a terepe a legfontosabb zenei eseményeknek, amit a zongora improvizatív, madárhang jellegű effektusai színeznek.