Turné: Prokofjev, Brahms

Prokofjev és Brahms… Ég és föld, mégis van bennük közös: mindketten komoly, sőt olykor komor, az orosz szerző esetén groteszk, a német komponista képében melankolikus alakként élnek a köztudatban. Pedig mindkettejüknek van könnyedebb, felszabadultabb, oldottabb oldala. A Fesztiválzenekar kínai vendégszereplésének programján először a meséé lesz a főszerep. Csajkovszkij előtt tisztelgő Hamupipőke című balettjéből maga Prokofjev készített három különböző szvitet, amelyek ugyan felborítják a balett tételeinek eredeti sorrendjét, mégis jól kirajzolják a három felvonás történéseit. Ezt követően a romantikus megkönnyebbülés szimfonikus hangjai teszik teljessé a koncertélményt, hiszen a beethoveni nyomás alól végre felszabaduló Johannes Brahms derűs szimfóniája zárja a műsort.

Üvegcipők, tökhintó, éjfélt ütő órából előugró törpék – pedig Prokofjev Hamupipőkéje a világégés legsötétebb éveiben, 1940 és 1944 között készült. A témaválasztás nemcsak a művészetbe való menekülésről és a mese erejéről, de a szerző Csajkovszkij iránti élethosszig tartó rajongásáról is árulkodik. A balett bemutatójára csak a háború befejezését követően, 1945-ben került sor Moszkvában, majd – és ez Prokofjev életében korántsem volt evidens – a sikerre való tekintettel 1946-ban újabb előadás következett. A műből zenekari szviteket komponált a szerző, ám ezek korántsem merültek ki abban, hogy egymás után rendezte az eredeti partitúra válogatott számait: átdolgozott, kiegészített, sorrendet cserélt. Az első két szvit szinte csak az első két felvonás zenéit tartalmazza, vagyis a bál végén zárul, ám a harmadikban a herceg végre felkutatja Hamupipőkét.

Mintegy másfél évtizedébe került Brahmsnak, hogy Beethoven Kilencedikje után rátaláljon saját szimfonikus hangjára. A drámai küzdelem és drámai végeredmény után a 2. szimfónia szinte csak úgy kiszaladt a szerző kezei alól: a partitúra egyetlen nyár alatt készült. „Tiszta kék ég, forráscsörgedezés, napfény és hűvös, zöld árnyék” – foglalta össze a zene lényegét Brahms közeli barátja. És valóban: a komponálás helyszíne, a szépséges Wörthi-tó nyugalma hallatszik ki a zenéből. Maga a szerző kedélyesen tréfálkozott kiadójával, amikor elviselhetetlenül melankolikusnak és gyászkeretbe illőnek titulálta művét, holott a korábbi fájdalmak és nehézségek helyett itt a pasztorális hangulat dominál. Fény és sötétség, líra és erő, intimitás és kitárulkozás találkozik a műben, amely az első tételt nyitó, basszusban megszólaló háromhangos motívumból építkezik. Ez a néhány hang könnyen követhetővé teszi a művet. A cselló által bevezetett lassú tétel hoz néhány felhőt, de a pengetett kíséret felett elhangzó oboaszóló el is űzi őket a harmadik tételben, amely nem scherzo, hanem intermezzo. A mániákus energia és a komorság között ingázó kiszámíthatatlan finálé Brahms legfelszabadultabb zenéinek egyike.