Turné: Mozart, Beethoven

Jelképektől hemzsegő operanyitánnyal, műfajösszegző hegedűversennyel és gyászindulójáról világhírűvé vált szimfóniával érkezik Passauba a Budapesti Fesztiválzenekar. És persze kiváló szólistával: Mozart utolsó hegedűversenye Diana Tishchenko Stradivariján szólal meg. A The Strad szerint az ukrán művésznő „játékát a spontaneitás és a kifinomultság jellemzi”, hegedülése lélegzetelállító. A The Gramophone mindenekelőtt Tishchenko egyéni hangját emeli ki, amelyre szüksége is van, hogy visszaadja a mozarti kottában rejlő frissességet és színgazdagságot. A zenei varázslatnak Mozart utolsó operájának misztériumot árasztó nyitánya ágyaz meg, a versenymű után pedig beethoveni magasságokba emelkedik a koncert: a szerző Wagner által „a tánc apoteózisának” nevezett szimfóniája szólal meg, amely szétfeszíti a műfaj addig ismert határait.

1784-től Mozart a szabadkőművesek A jótékonysághoz, majd A megkoronázott reménység nevű páholyának tagja lett. A szövegkönyvíró Emanuel Schikaneder ugyancsak részese volt ennek a felvilágosult eszméket valló társaságnak, így nem csoda, hogy amikor ez a két művész opera – pontosabban daljáték – komponálásába fogott, beleszőttek számos szabadkőműves jelképet. A Mozart halála előtt bő két hónappal bemutatott Varázsfuvola felszíni meséje alatt mély filozófiai gondolatok húzódnak: a fény és a sötétség harca, a próbára tett ember és a felnőtté válás örökérvényű témák. A három bé előjegyzésű Esz-dúrban megszólaló nyitányt indító három akkord a bécsi páholy rituáléit kezdő három kopogást idézi, majd a lassú bevezetés Sarastro világát előlegzi, mielőtt betörne a mozarti vidámság.

Mielőtt teljesen a zongora felé fordult volna, salzburgi koncertmesterként Mozart számos alkalommal fellépett mint hegedűművész. 1775-ben a műfajról előadóként és komponistaként tanultak összegzéseként született meg az az A-dúr koncert, amely fokozatosan fedezi fel és feszegeti a hegedűverseny terjedelmi és technikai határait, és amellyel a szerző nem egészen húszévesen búcsút intett a műfajnak. A darabban a szólóhangszer igazi primadonnaként viselkedik: az első tétel zenekari bevezetője után csak egy lírai áriát követően hajlandó belekezdeni a főtémába. A hármashangzat-felbontásokból álló dallam mind a három tételben felbukkan. A finom, érzéki, különösen gyönyörű második tétel után rondó zárja a művet, amelyben törökös, vagy egyesek szerint magyarosan csengő frázisok is hallhatók.

Nincs ragadványneve, mégis mindenki ismeri. A bécsi klasszikusok hagyományaira épít, de a romantikus szerzőknek mutat utat. Beethoven 7. szimfóniája program és énekhang alkalmazása nélkül is kiemelkedik a szerző életművéből. A mű keletkezése kis túlzással Johann Maelzelnek, a metronóm feltalálójának köszönhető, aki művet rendelt Beethoventől saját „mechanikus zenekarához”. A darabot 1813. december 8-án mutatták be egy hadirokkant katonák számára rendezett jótékonysági hangversenyen, ahol a 7. szimfónia is először szólalt meg. A 8. szimfónia párdarabjaként komponált mű formailag nagyívű, harmóniailag bátor. Utóbbi rögtön a gyors nyitótétel lassú bevezetésében megmutatkozik. A nem túl lassú második tétel a sötét a-mollban szólal meg, és egyetlen motívum folyamatos növekedéséről szól. A szélsebes, viharos scherzóban csak a visszafogottabb triók hoznak némi nyugalmat, végül a finálé csak tovább fokozza a tempót, a vadságot és az örömteli mániákusságot.