Turné: Bach, Fischer, Beethoven

Tánc – milyen sokféle lehet, és milyen sokféle zenére! A műsort minden zene origója, Bach nyitja, aki nem szívesen kirándult számára túl könnyed vagy komolytalan műfajok irányába, de ha mégis, ügyelt rá, hogy a partitúra a felszín alatt mindig tartogasson összefüggéseket, rendszereket, mélységeket. Bach szvitje után a zenekart is vezénylő Fischer Iván szvitje szól, amely nem más, mint egy Bach előtti tisztelgés. Tételeiben megidéződik Brazília, Amerika és Argentína is. A nemzetek összetartását és a békét hirdető műben az izraeli Guy Braunstein lép színpadra, akit hegedűs sámán és mesemondóként emleget a nemzetközi sajtó. A szünet után Beethoven gyászindulójáról világhírűvé vált, Wagner által „a tánc apoteózisának” nevezett szimfóniája szólal meg, amely szétfeszíti a műfaj addig ismert határait.

Bach utolsó zenekari szvitje igazi nyitánynak való darab, a szerző sem véletlenül nevezte Ouverture-nek a teljes művet. Az első tétel hagyományosan a francia operanyitány pontozott ritmusait és fenséges hangulatát idézi – némi olaszos fűszerezéssel. A kor divatjához illően ezt stilizált táncok sora követi, elsőként két bourrée: a vidám és a titokzatos tánc egymást váltogatva egy tételt alkot. Utána gavotte szól, amely a korabeli leírás szerint „olyan örömöt fejez ki, amely sohasem veszíti el az önkontrollt”. A szinte kötelező menüettpár után rendhagyóan nem tánctétel, hanem ünnepélyes réjouissance zárja a vonósokra, oboákra, trombitákra, timpanikra és continuóra írt művet.

Stilizált táncok gyűjteménye – így szól a szvit rövid definíciója. Vagyis olyan tánctételek, amelyekre már nem táncolnak. Mert kimentek a divatból. De az idősebbek még emlékezhettek rá, amikor Bach korában előadták a szerző szvitjeit. És elönthette őket a nosztalgia. Ezen a gondolatmeneten haladt Fischer Iván, amikor megírta saját táncszvitjét, amelynek zenéi ugyancsak ismerősek lehetnek a mai közönség számára. Barokkos prelúdium, szambás bossa nova, szinkópás ragtime, sikamlós tangó és szvingalapú boogie-woogie adja a bachi forma modern paródiáját.

Nincs ragadványneve, mégis mindenki ismeri. A bécsi klasszikusok hagyományaira épít, de a romantikus szerzőknek mutat utat. Beethoven 7. szimfóniája program és énekhang alkalmazása nélkül is kiemelkedik a szerző életművéből. A mű keletkezése kis túlzással Johann Maelzelnek, a metronóm feltalálójának köszönhető, aki művet rendelt Beethoventől saját „mechanikus zenekarához”. A darabot 1813. december 8-án mutatták be egy hadirokkant katonák számára rendezett jótékonysági hangversenyen, ahol a 7. szimfónia is először szólalt meg. A 8. szimfónia párdarabjaként komponált mű formailag nagyívű, harmóniailag bátor. Utóbbi rögtön a gyors nyitótétel lassú bevezetésében megmutatkozik. A nem túl lassú második tétel a sötét a-mollban szólal meg, és egyetlen motívum folyamatos növekedéséről szól. A szélsebes, viharos scherzóban csak a visszafogottabb triók hoznak némi nyugalmat, végül a finálé csak tovább fokozza a tempót, a vadságot és az örömteli mániákusságot.