A filmtörténet egyik legpontosabban megtervezett darabja áll előttünk, ugyanis Eisenstein felskiccelte a történet, a párbeszédek és a zene mellett a fény-árnyék viszonyokat, a jelenetek dinamikáját is. A film majdhogynem állóképekkel indul, de perceken belül kiderül, hogy ezek a képek Prokofjev kísérőzenéjében megmozdulnak, elkezdenek mesélni. És az is világossá válik, hogy a rendező tökéletesen egyedi módon használja a filmnyelvet. A szereplők mozgásában, gesztusaiban még jelen van az expresszionista némafilm hagyománya, miközben hangosfilm ez már a javából, kemény, határozott dialóggal, amely ráadásul egyfajta történelmi leckeként mutatja be az orosz tatárjárás korát. És akkor újra jön Prokofjev: az egyes fejezetekhez hihetetlenül erőteljes szimfonikus epizódok kapcsolódnak. Nem arról van itt szó, hogy a kísérőzene erősítené vagy ellenpontozná a gondolatokat. Egy opera világában vagyunk, ahol a zene közeget és drámát teremt egyszerre. A jégmezők lovagja bizonyos értelemben véve Gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás, hiszen a fentiek mellett roppant erős alkotóelemei az épített díszletek, a jelmezek is. Így válik a több mint nyolc évtizede beszélt filmnyelv élménnyé még ma is.

Orosz nyelven, magyar felirattal.

A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.