Az 1983-as alapítása óta Fischer Iván által irányított Budapesti Fesztiválzenekart napjainkra a világ tíz legjobb szimfonikus zenekara között jegyzik, karmesterét pedig – a BFZ külföldi koncertturnéi, a Philips és a Channel Classics kiadók gondozásában megjelent lemezei révén – a világ egyik leginnovatívabb és leginspirálóbb zenekarvezetői között tartják számon. Külföldön a világ legfontosabb zenei központjaiban koncerteznek, állandó vendégei a nemzetközi zenei fesztiváloknak. Fischer Ivánt eddigi munkássága elismeréseként, 2013-ban ünnepélyes keretek választották be a brit Királyi Zeneakadémia (Royal Academy of Music) tiszteletbeli tagjainak sorába, abba a 300 fős elit „társaságba”, amelynek „tagjai” a régi nagyok közül Mendelssohn, Liszt Ferenc, Stravinsky, Horowitz, Ruggiero Ricci, a ma élők – szólisták, dirigensek – sorából például Itzhak Perlman, Nicolas Harnoncourt, Claudio Abbado, Plácido Domingo, Sir Paul McCartney, Cecilia Bartoli, Schiff András, Pinchas Zukerman. A Budapesti Fesztiválzenekar Wagner-lemeze pedig tavaly a brit Specialist Classical Albums Top 20-as listájának első helyére került. Előttük az utódaink És akkor még nem említettük a zeneigazgató által fontosnak tartott hazai közönség- és közösségszervező, a szó legnemesebb és legigazabb értelmében vett ismeretterjesztő előadásokat, koncerteket. Ki ne emlékezne a „Budapesti Búcsú” keretében, a Hősök terén éveken át megtartott ingyenes, tömegeket vonzó „sámlis” koncertekre? Melyik komolyzene-rajongó ne tudna az immár hagyományos, az őszi hangversenyidény kezdetét jelző Mahler-ünnepről, a zenekar Bridging Europe – Európai Hidak elnevezésű fesztiváljáról, vagy a Művészetek Palotájával közös produkcióikról: a szcenírozott operaelőadásoktól kezdve a híressé és közkedveltté vált zenei maratonokig (amely programsorozat idei „főszereplőjéül” Fischer Iván a zenetörténet egyik legnagyobb géniuszát, Johann Sebastian Bachot választotta)? A Budapesti Fesztiválzenekar már megalakulása idején felismerte a gyerekek, fiatalok zenei nevelésének fontosságát, és nemcsak a komolyzenét szerető, koncertlátogató közönség utánpótlásának nevelése miatt, hanem azért is, mert mint gyakorló zenészek tudják, hogy a zene szeretete, hallgatása/művelése „összehoz”, hogy az élőben hallgatott zene a felnövekvőknek nemcsak zenei érdeklődését kelti fel, képzeletét mozgatja meg, hanem az érzelmeikre, gondolataikra is jótékonyan hat. Ezért is indították el az 5–12 éveseknek szóló „Kakaókoncert” sorozatukat. A képzelet szárnyán Az egyórás, kamaraformációban előadott hangverseny programjának műsorvezetője maga Fischer Iván, aki a gyermeki érzelem- és fantáziavilághoz közel álló, képzeletbeli kapaszkodókat kínál az elhangzó művek befogadásához, átéléséhez. A legutóbbi, május 10-i koncert – a programajánló alapján – „felnőtt” szemmel nézve is meglehetősen komolynak tűnt. Ezért is vártam nem kis kíváncsisággal (sőt némi „premierlázzal”), hogyan viszonyul majd Csajkovszkij Évszakok (12 zongoradarab az év 12 hónapjára) című kompozíciójának Május tételéhez, a 19. századi Vaughan Williams angol zeneszerző „6 népdaltanulmány”-ához, Mendelssohn D-dúr vonósszimfóniájához, Stravinszky öt hangszerre írott Pastorale-jához, Jean Barrière G-dúr szonátájához, vagy a nemrégiben elhunyt kortárs magyar zeneszerző, Szőllőssy András A hundred Bars for tom Everett című basszusharsonás, ütőhangszeres művéhez, és az ugyancsak kortárs szerző, Gérard Berlioz Mosgrad Express című szerzeményéhez a zenét aprócska kora óta szerető és fél éve zongorázni tanuló unokám. Amiben biztos voltam: minden a „tálaláson”, vagyis az interpretáción, elsősorban a művek felvezetését magára vállaló Fischer Ivánon múlik (akinek a „Kakaókoncertek” sikere által bizonyítottan a gyerekek „megszólításához” is van tehetsége). És valóban… A művek elhangzása előtti néhány mondatos felvezetőben a gyerekek számára befogadható „képek” – elsősorban állatok – felvillantásával és szelíd humorral értelmezte át a mű valóságos témáját. Ahogy hallgattam, felidéződött bennem a nemrég elhunyt bölcs pszichológus, Popper Péter intelme: „Hagyjuk hatni magunkra a naplementét, egy hegyet, egy fát, virágot, állatot. Ha zenét hallgatunk, átmenetileg felejtsük el a zeneszerzőt, a karmestert, az egyes hangszerek szólamait – adjuk át magunkat csak a hangzásnak.” Ki dobol itt? Az angol zeneszerző, Vaughan Williams fagotton és zongorán előadott népdaltanulmányaihoz Fischer egy struccfamília (apa, anya, gyerek) képzetét társította, Mendelssohn vonósszimfóniája négy – különféle méretű és fajtájú – teknőc cammogását hívta elő gyermeki fantáziájából, a Szőllőssy-műben „szereplő” basszusharsona pedig egy több tízmillió évvel ezelőtt élt, háromszarvú dinoszaurusz (a mai óvodások, kisiskolások körében népszerű Triceratops) és egy doboló ősharkály párbeszédét idézte meg számára. Gerard Berlioz expresszvonatának lassú indulását, majd zakatolását, végül pedig lassulását, azaz az állomásra érkezését is átélhették a jelenlévők az ütőhangszereket megszólaltató muzsikusok jóvoltából. A közreműködő zenészek szemmel láthatóan derűsen, ám mégis nagy odaadással játszottak; úgy, mintha nem egy próbateremben, hanem a Művészetek Palotájának koncerttermében zenélnének. A narráció, a zeneművek és az előadásmód együtt érintették meg a kiskorú hallgatóságot. Olyannyira, hogy egy-egy zeneszám után nem csak tessék-lássék verődtek össze az apróbb-nagyobb tenyerek, mert a „Kakaókoncert” megkezdése előtt Fischer Iván (minden alkalommal) kedvesen vezeti rá a komolyzenei hangversenyek illemtanában még járatlan hallgatóságát arra, hogy a művek elhangzását követő taps a tetszésnyilvánítás illendő módja. A vastapsra nem tett ugyan utalást, ám ösztönösen talált rá a zsengekorú hallgatóság. Végül a családias hangulatú, mesélős, a zenével és hangszerekkel barátkoztató koncert ráadása sem maradt el – egy pöttyös bögrében felkínált forró kakaó formájában. Ahogy kéz a kézben ballagtam haza az unokámmal, felidéződött bennem a neves karmester egyik kijelentése, miszerint a zenehallgatás lényege a metamorfózis, vagyis a szellemi, érzelmi „átlényegülés”. Csak később és itthon találtam rá egy újságcikkre, amelynek minden sorát magam is igazolhatom: „Azt mondják, ha a Fesztiválzenekarról van szó, nem csak duma, hogy minden koncert ünnep. Amit adnak, az egy sehol máshol nem tapasztalható atmoszféra, amiben egyszerűen jó benne lenni, és ahol érződik a zenészek egymás iránti szolidaritása, melynek következtében ők maguk lesznek a zene.”