Stravinsky-fesztivál a berlini Konzerthausban: Fischer Iván két grandiózus zenekart vezényel; a Concertgebouw Zenekart és a Budapesti Fesztiválzenekart. Aki Igor Stravinsky művészetét ünneplő fesztiválra indul, készüljön fel mindenre: e művekben a pogány energia az újrafelfedezett hittel ütközik, a leheletkönnyű színvezetés kubista szerkezetekbe fordul, a régi, felismerhetetlenségig elmaszkírozott nagymesterek körül pedig a zenetörténet minden zegzugából összerakott kollázsok kavarognak. No de ki is valójában ez az oly sokat magasztalt zeneszerző? Ulrich Amling beszámolója a Tagesspiegelben.
Olyasvalaki, aki a szellemes szórakoztatás minden fortélyát ismeri, aki zenei ötleteit egy csipet látszólag cseppet sem odaillő anyag hozzákeverésével mesterien formálja csattanós egésszé, s így persze magára is irányítja az önjelölt hagyományőrzők figyelmét. Ne feledjük azt a lüktetést, azt a csalhatatlan ritmusérzéket sem, amely miatt Stravinsky szerzeményei éppúgy tűnhetnek archaikusnak, mint nagyviláginak. Az orosz születésű, később francia, majd végül amerikai állampolgárságú zeneszerző ezt így fogalmazta meg: „Állandóan be akarnak skatulyázni. De én nem hagyom magam!”
Ha felismerjük, hogy Stravinsky egyik legmerészebb alkotása alig áttekinthető sokrétűségében maga a művész személye, talán nem meglepő, hogy ünneplői bármikor képesek új fényben feltüntetni műveit. A Konzerthaus színpadán ezúttal Fischer Iván látott munkához; hat nap alatt nem kevesebb mint három különböző zenekarral lépett fel. A nyitóesten a Konzerthaus zenekarával (amelynek tiszteletbeli karmestere), majd ezt követően két, nemzetközi élvonalhoz tartozó és Fischer munkásságához szorosan kapcsolódó zenekar érkezik a berlini Gendarmenmarktra. Fischer 1987-től vendégkarmestere a Királyi Concertgebouw Zenekarnak, és Daniele Gatti távozása óta újra meg újra felmerül, hogy ő lesz az amszterdami zenekar új vezetője. 1983-ban alapította a Budapesti Fesztiválzenekart, amely úgymond a laboratóriuma, ahol megtapasztalhatja, hogy egy zenekar mennyire tekintheti magát külön személyiségek együtt élő közösségének, és mennyire képes közös kockázatot vállalni. Fischer szerint mind a három zenekar a zenei családja részét képezi. A Stravinsky-fesztiválon kiviláglik e nagy család harmóniája is.
Kényszermentes pontosság
Az amszterdami Királyi Concertgebouw Zenekarnál igencsak elkél most a bátorítás. A zenészek még mindig nem tudják, hogyan kezeljék karmesterük elbocsátását, akitől a zenekar női tagjai iránt tanúsított „nem megfelelő magatartás” miatt váltak meg. Megtört az ügyvédek megállapodásán alapuló csend, és tovább fokozza a feszültséget az is, hogy a zenekar egyes tagjai üzenetben fejezték ki szolidaritásukat Daniele Gatti karmester felé. Fischer Iván kiválóan alkalmas arra, hogy újrateremtse a bizalommal, kölcsönös nagyrabecsüléssel teli légkört. Nem erőltetve, hanem úgy, hogy visszavezeti a zenekart legkiválóbb hangzásvilágához, azaz önmagához. E cél szolgálatában Stravinsky első ránézésre talán szokatlan választásnak tűnhet, hiszen művei leginkább művészi elzárkózásról tanúskodnak. Egyre sürgetőbb tehát a kérdés, hogy Fischer hogyan közelíti meg a darabokat. A finomra csiszolt Concertgebouw-hangzásra épít, e kényszermentes pontosságra, a belülről jövő, többszólamú ragyogásra.
A koncert első felében elegánsan szólalnak meg a neoklasszikus művek, a D-dúr concerto és a Capriccio zongorára és zenekarra, anélkül, hogy Fischer a művekbe komponált ellentéteknek erőszakosan elvenné az élét. Emmanuel Ax játéka minden érzelgősségtől mentes, már-már a fiatal Mozart zongoraversenyéhez méltó kicsattanó egészség jellemzi. A szünet után következő „Petruska” alatt a Concertgebouw Zenekar a legutolsó hangban is érezteti sosem agresszív erejét. Sztravinszkij balettjét a vásári forgatag közepén rövid ideig életre kelő faragott bábról akár harsányabban is színre lehetne vinni, példának okáért a gesztusok némafilmekre emlékeztető eltúlzásával. Fischer azonban más megközelítést választ: a meleg színekét, az igényes hangzatokét. A trombita hangja álomszerűen suhan át a harag, hencegés és féltékenység felett, a befejező pizzicato szinte végzetszerűen menekül az álarcok mögötti világba. S mivel ma este nem a humor állt Fischer interpretációjának középpontjában, a hangsúlyok egészen a ráadásig kitolódnak: bár Sztravinszkij cirkusz-polkáját „egy fiatal elefántnak” írta, az alkalmi darab valójában egy 50 elefánt és táncosnő számára íródott Balanchine-féle koreográfia kísérőzenéje volt. Ennek megvalósítása ma nyilvánvalóan lehetetlen lenne, a Konzerthaus műsorán azonban maradéktalanul megnyerő utolsó táncként hat.
Varázslatos lüktetés
A Budapesti Fesztiválzenekar fellépése az első taktustól kezdve teljesen másképpen alakul, és a Stravinsky-fesztivál remek befejezését adja. A koncert elején a zenekar karmester nélkül játszik, Fischer csak a „Négy norvég kép”-ben felcsendülő kürtszóra indul el a sorok között karmesteri pultja felé. A darabban (amely eredetileg egy Norvégia náci megszállását feldolgozó hollywoodi film aláfestése lett volna) kis fortéllyal máris érezhetővé válik a meghiúsult filmzeneprojekt ironikus megközelítése. Hajmeresztő, hogy a zeneszerző mit össze nem gyűjtött, Fischer pedig fondorkodó mókát csinál belőle, amelyben Chaplin „Nagy Diktátora” bármikor a képbe botladozhatna.
Az ezután következő tesztoszterondús szalontangó alatt a zenekarból egyszer csak kiválik egy táncospár. Leteszik hangszereiket, azután, mintegy spontán sugallatra, odébb tolják a kottatartóikat, a karmester pedig lenyűgözve követi a lépéseiket. Ekkor merész vágás következik, és a Zsoltárszimfónia csendül fel: felül a fergeteges RIAS Kamarakórus, alul a mélyebb tartományban a zenekar. Csodálatos nyugalom, varázslatos lüktetés tartja egyben az eget és a földet.
Szinte nem is lehetne jobban ráhangolódni a szünet után következő „Tavaszi áldozatra”. A nyitó fafúvósok csupán azt jelenítik meg, ami már így is kitölti a teret lenyűgöző, többdimenziós valóságában. A Tavaszi Áldozatnak, az egykori botrányműnek, a berlini Rattle-korszak himnuszának Fischer és zenekara frappáns, újszerű interpretációt kölcsönöz, otromba sokkhatások nélkül. Az egyéni hangkombinációk gazdagsága – amelyet a zenekar a figyelem alábbhagyásától való félelem nélkül aknáz ki – az élet felfoghatatlan gazdagságát sugallja. A ráadásnál a zenészek még közelebb húzódnak egymáshoz, és karmesterük köré csoportosulva éneklik el Stravinsky leheletfinom „Ave Maria”-ját. Fischer Ivánnak a „zenekar”-ról alkotott elképzelései csodálatos gyümölcsöket hoznak Budapesten. Reméljük, hogy hamarosan újra belekóstolhatunk majd.
