Az 1901. március 31-én, Prágában bemutatott Ruszalka azonnal diadalt hozott a zeneszerző számára. A szép hableány és a herceg halálos végű, reménytelen szerelmének történetében félreismerhetetlen a hasonlóság Wagner Trisztán és Izoldájával. Olyannyira, hogy a harmadik felvonás kezdete vitathatatlanul Wagner remekművét idézi. Csodálatos este volt tehát ez a Ruszalka, amely magyar földön hangzott fel, budapesti zenekarral és karmesterrel, de cseh énekesekkel, akik kotta nélkül és eredeti, azaz cseh nyelven énekeltek. A Budapesti Fesztiválzenekar pompásan szól, s ennek a hibátlan együttesnek minden szólama a legmagasabb színvonalon játszik, technikailag és zeneileg egyaránt. A bársonypuhán és mégis hajszálpontosan játszó vonósok, a finom és lírai hangú fafúvósok, az árnyalt és elmés rezek, a túlzásoktól mentes üstdob és a műben lényeges szerepet játszó hárfa mind párját ritkító finomsággal és kidolgozottsággal szólnak. Ráadásul a Budapesti Fesztiválzenekar karmesterének, Fischer Ivánnak minden egyes mozdulatára reagál, még ha csak a legegyszerűbb hangsúly- vagy frazeálási váltásról van is szó. Ez a hihetetlen dirigens valóban képes éreztetni, mennyire szereti ezt a zenét és a legapróbb részleteiig ismeri is azt. Pontos, rugalmas és szenvedélyes pálcája alatt Dvořák zenéje gazdagon, erőteljesen árad és bővelkedik kontrasztokban. Tapasztalt karmester lévén, Fischer Iván sosem fedi el zenekarával az énekeseket, hanem nagy beleérzéssel kíséri őket. Pavla Vykopalová gyönyörű Ruszalka. A szép, világos hangszín és a legato éneklés csodálatosan szolgálja a csalódott szerelmes nő szerepét, még ha nagy ritkán elő is fordul egy-egy kevésbé pontos intonáció. Költői szépségű interpretációjában az énekesnőnek sikerül egy két világ között őrlődő lényt életre kelteni. Peter Mikulás, az európai operaszínpadok tapasztalt vendége, szép kiállású Vízimanót állít elénk, és képes leplezni az olykor már kissé fényét vesztett hangjának korlátait. Szerepformálása erős és meggyőző. Jolana Fogašová a Boszorkány szerepében, valahányszor megjelenik, mindenkit magával ragad gazdag hangszínével, átható hangjával és lankadatlan beleélő képességével. Kétségkívül ő uralja ezt a kiváló szereposztást. Aleš Briscein derék herceg, akinek fényes hangszíne, világosabb csengéssel, de valamelyest az orosz tenorokra emlékeztet. Elegánsan, árnyaltan énekel, így szívesen elnézünk neki egy ingatag magas hangot, három órányi hibátlan kitartás után. A három vízitündér boldogságával és színpadiasságával egymásra licitál. Jiri Brückler, aki az erdőőrt és a vadászt is énekli, mindennel rendelkezik, amire ehhez a két szerephez szükség van: sötét, erőteljes hangjával és kiváló szövegmondásával remekül érzékelteti a két figura rusztikus jellegét. A Cseh Filharmónia Énekkara jóhírű együttes, amely szerte Európában fellép. Karigazgatójuk, Petr Fiala készítette föl őket, s ebben a zenében, amelyet saját nyelvükre írtak, különösen otthon érzik magukat. Az együttes kivételes minőségét a pontosság, a tisztán hallható polifónia és a gyönyörű árnyalatok tanúsítják. Noha nincs sok szerepük, feltétlenül hozzájárulnak e csodálatos este nyújtotta boldogsághoz. Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy a budapesti közönség, sok más közönséghez hasonlóan, olykor nagyon durván beleköhög az előadásba. És ezen nem segít az előtérben vételezhető cukorka – sőt, így a köhögés mellett még a cukorkák kibontásából eredő zörej is irritálja a hallgatót. Ráadásul a mobilok is mindig a legrosszabb pillanatban szólalnak meg. De sebaj, ez a pompás Ruszalka magyar földön így is varázslatos élmény volt.