A lehengerlő és kifinomult nagyzenekari játék, amely az isztambuli hallgatóságra is nagy hatást gyakorolt, egyenesen Magyarországról érkezett. A Budapesti Fesztiválzenekar klasszikus zenei műsora Januári, orosz művekben bővelkedő debütálása után a BFZ visszatért a CRR helyszínére, és a koncertterem első külföldi rezidens zenekaraként másodszor lépett fel április 3-án. Első vendégkarmesterük, Takács-Nagy Gábor dirigálásában hallhattuk Haydn 1. szimfóniáját, Beethoven „Német táncait”, valamint Mozart 33. szimfóniáját és 24. zongoraversenyét, amelyben Ránki Dezső játszotta a szólót. Bár nagy kedvem lett volna magyar zeneszerzőket vagy a 18. századitól eltérő műveket hallgatni, Takács-Nagy zenei elevensége élénkítően hatott e stílusában korlátozott programra. A rézfúvósok játéka szintén örömünkre szolgált, ahol két-két dudás és trombitás „natúr” (ventil nélküli) hangszereken idézte fel a kor hangulatát. Ez gyakran merész vállalkozás, hiszen a régi hangszerek technikailag kevésbé megbízhatók, a megszólaltatói jelen esetben mégis bámulatos szakértelemről tettek tanúbizonyságot, és joggal kerültek számos alkalommal reflektorfénybe. Ránki intenzív billentésével felvillanyozta Mozart versenyművét, a Chopinszerű első tétel kadenciája azonban kissé túlzó volt, sziporkázó előadása mindazonáltal a műsor javára vált. Az egyébiránt kevés ihletettséget árasztó mű csúcspontja az érintett tétel baljós nyitótémája, majd magasztos befejezése volt. Manapság, amikor – őszintén szólva – minduntalan Beethoven vonósnégyeseibe, szimfóniáiba és zongoraszonátáiba botlunk, örömmel hallgattam a kevésbé ismert „Német táncokat”, ezt a nagyzenekarra írt, 12 rövid, ünnepélyes tételből álló kompozíciót, amelynek előadásában egy tétel erejéig még a török Janissary együttes ütősei is közreműködtek.