Hamarosan Budapestre érkezik Pinchas Steinberg világhírű karmester. A város nyitott könyv számára, hiszen sokszor vezényelt már nálunk. Már akkor megszerette a magyar zenerajongókat, amikor a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának vezető karmesteri pozícióját töltötte be, és azóta is boldog, ha itt vezényelhet. Minden újabb alkalomra szívesen gondol, mert eddig csupa jó tapasztalatot szerzett. Február 27-én, 28-án és március 2-án Bizet, Sosztakovics és Muszorgszkij–Ravel műveit vezényli a Budapesti Fesztiválzenekar élén a Müpában.
Többször koncertezett már Magyarországon, nem is egy magyar együttest ismer közelről. Másképp készül a különböző zenekarok vezénylésére?
Pinchas Steinberg: Minden zenekar egészen más, de nagyon sok múlik a vezető karmesteren. Ha az illető szem előtt tartja a flexibilitást, nem vár el megrögzött, beépült gondolkodást és játékot, akkor a vendégkarmesternek könnyű dolga van. Ha arra utalt, hogy egy magyar zenekar jellegzetesen magyar vonásokkal rendelkezik, nos, ezt egyáltalán nem gondolom így. Szerintem egy-egy zenekar sajátosságait nem a nemzeti hovatartozása határozza meg.
Hogyan dolgozik egy jó karmester? Mennyire akarja rányomni a keze alatt muzsikáló zenekarra a saját elképzeléseit, ha – ahogy mondta – a rugalmasság nagyon fontos?
P.S.: Arról tudok beszélni, én hogyan csinálom. Mindenekelőtt elmondom, mert pontosan tudom, hogy az adott darabot hogyan szeretném hallani. Ezt elég jól meg lehet fogalmazni. Aztán azt is megpróbálom elmagyarázni, hogyan lehetne megvalósítani, amit elképzelek. Aztán meghallgatom, amit a zenészek ebből kihoznak, és akkor derül ki, nekik mennyire sikerült megérteniük, nekem pedig megértetnem, amit szeretnék. A Fesztiválzenekarról szerencsére tudom, hogy nagyon pontosan értik és érzik a feladatot, bár már elég régen vezényeltem őket. Persze amit Fischer Iván kialakított, az mélyen gyökerezik a muzsikusokban, ezért nem aggódom, biztonságban érzem magam. Mindazonáltal én nem vagyok Fischer Iván, vagyis nekem is megvan a magam elképzelése egy-egy műről és annak hangzásáról. Úgyhogy amikor Budapesten találkozom a zenekarral, újra elmondom nekik, hogyan gondolkodom, és hogy mit szeretnék tőlük hallani és hogyan. Csak aztán kezdjük a próbát.
A február végi koncerteken három olyan szerző műveit vezényli, akik meglehetősen különböző stílusban komponáltak: Bizet, Sosztakovics és Muszorgszkij. Mit gondol, vajon a közönség számára nem jelent erőfeszítést a nagy stílusváltásokat követni?
P.S.: Mivel én nem tartozom a közönséghez, csak arról tudok beszélni, mit élnek át a muzsikusok egy ilyen koncert alkalmával. De mondok egy példát. Ha vendéglőbe megy vacsorázni, mindig ugyanazt az ételt rendeli? Ugye nem? A zenével is ez a helyzet. Szerintem az nagyon is rendben van, hogy a közönséget különböző ízlésvilágokkal kínáljuk meg. Mindhárom szerző különböző ízekkel kínálja a hallgatóságot, épp ettől izgalmas egy koncert.
Bizet nagyon fiatalon komponálta a C-dúr szimfóniát. Egy olyan tapasztalt karmesternek, mint Ön, mennyire kell megismernie és megértenie a fiatal zeneszerzői lélek rezdüléseit?
P.S.: A karmesternek nagyon pontosan át kell tudnia érezni a zenemű létrejöttének körülményeit, a mögötte megbújó gondolatokat. Másként nem tudja jól vezényelni a darabot. Egyébként talán tudja, hogy ez a szimfónia nem régóta ismert, hosszú ideig nem tudtak róla, eltűnt. (Elsőként Felix Weingartner vezényelte el 1935-ben - a szerk.) Bizet ezt olyan korán komponálta, hogy erősen nyomot hagyott rajta a klasszikus stílus, sokak szerint még Haydn zenéjéhez is hasonlítható. De ez nem Haydn, hanem egyértelműen Bizet, azzal a sajátos lelki háttérrel, ami rá később még inkább jellemző volt – és hát nagyon francia!
Bizet muzsikája után sok mindenki eszembe jutna, de biztos, hogy Sosztakovics nem lenne köztük. De talán csak én nem tudok valami olyasmiről, ami ezt a két más korban és más érzelmi adottságokkal rendelkező művészt összeköti. Sosztakovicsról ugye mondhatjuk, hogy a legszenvedélyesebb komponisták egyike volt?
P.S.: Való igaz, hogy ez a két zenei életmű és háttér nagyon különböző. Sosztakovics csellóversenyében talán azt akarta bemutatni, hogy mire képes ez a csodás hangszer. Természetesen abban is különbözik az első műtől, hogy Sosztakovics bizonyos szempontból már a kortársaink közé sorolható, de legalábbis egy számunkra sokkal ismerősebb világban született.
A sztálinista Szovjetunió azért már szerencsére elég távol van a mai korunktól, de vajon mennyire érezhető ezen a darabon, hogy a zeneszerzőt milyen politikai éra vette körül?
P.S.: Ez egy nehéz kérdés. Tudja, ha az ember zenéről próbál beszélni, nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Hallani kell és érezni, ami az adott muzsikából árad. Bizonyára felidéz ez a zenemű is valamit abból a korból, és azokból a benyomásokból, amelyeket Sosztakovics átélt, de ez nehezen leírható. A kiváló szólista, Alekszandr Knyazev biztosan visszaad valamit abból, amit a zeneszerző érzett, amikor ezt a művet megírta.
Az utolsó darab azért érdekes, mert két nagy zeneszerző gondolatai egyesülnek benne. De miért kellett Muszorgszkij után még Ravelnek is dolgoznia az Egy kiállítás képein?
P.S.: Ezt a darabot Muszorgszkij zongorára komponálta. Amikor azonban Ravel meghallgatta a zongoraművet, azonnal azt érezte, hogy zenekarért kiált! Sőt, ahogy ezt meg is írta, fantáziájában azonnal megjelent a nagyzenekari mű. Konkrétan a kiállítás minden képe, színekkel, formákkal. Ezeket a különböző hangszerekkel ragyogóan meg tudta jeleníteni. A zongora önmagában erre valóban nem volt képes, Ravel pedig zseniális volt hangszerelésben is. Igazi mesterművet hozott létre. Őszintén bevallom, szerintem nagy szerencse, hogy nem Muszorgszkij írta meg nagyzenekarra ezt a darabot, mert ebben Ravel sokkal nagyobb zseni volt.
A koncertek helyszíne és időpontja: Müpa, február 27-28. és március 2.
