Váradi Júlia: Rachmaninov 3. zongoraversenye, amelyet Budapesten fog játszani, az egyik legnehezebb és legbonyolultabb zongoraverseny, ahogy azt számos zenész nyilatkozta. Ha ez így van, mi az igazán nehéz benne? Technikailag vagy érzelmileg okoz-e nehézségeket a darab az előadóművész számára?

Anna Vinnyickaja: Valóban ez az egyik legnehezebb versenymű. Már a hangjegyek puszta száma önmagában is nehézséget jelent. De miközben az ember eljátssza, teljesen elfelejti ezeket a nehézségeket és a több ezer hangot. Játék közben az érzések kerülnek a középpontba. A hangjegyek úgyszólván a második helyre szorulnak. Rachmaninovnál meg kell különböztetni az „elsőrendű” hangokat és a kvázi színező hangokat, amelyek inkább a formának szólnak. Ha ezt nem tennénk, zavarossá, sőt monstrummá válna a mű.

V. J.: Mi motivál egy fiatal zongoristát, hogy éppen ezt a súlyos művet játssza?

A. V.: A zene zseniális. Ez a motiváció: hogy eljátszhassam ezt a nagyszerű zenét.

V. J.: Egy interjúban beszélt arról, hogyan készíti fel az ujjait a különböző zongoradarabokra. Beavatna minket ebbe a felkészülési folyamatba?

A. V.: Minden stílusnak megvan a maga sajátossága. Ezt értettem ezen. Idővel egyre több tapasztalatot szereztem arról, hogyan tudom ezeket az egyes stílusokat technikailag a legjobban megvalósítani. Hogy mit teszek az ujjaimmal, azt sajnos nem tudom értelmesen elmagyarázni. Talán még magamnak sem, de biztos, hogy történik velük valami minden egyes alkalommal.

V. J.: Arról is beszélt, hogy milyen kapcsolatban van a zongorista a zongorával, amelyen játszik. Ismeri már a budapesti nagyzongorát? Vagy csak akkor „mutatkoznak be” egymásnak, amikor megérkezik Budapestre?

A. V.: Játszottam már korábban a Müpában, de nem tudom, melyik zongora vár most rám. Általában azt remélem, hogy egy régebbi hangszeren tudok játszani. Minél érettebb a zongora, annál nagyobb az esélye, hogy megszeretem. De ez személyes, az új zongorákat általában nem érzem közel magamhoz. Persze azokat is meg lehet kedvelni.

V. J.: Nem tehetjük meg, hogy ne említsük azt a szomorú tényt, hogy az utóbbi időben az egész orosz kultúrát sokan elutasítják a jelenlegi oroszországi hatalom felháborító politikája miatt. Ön mit érez oroszként, amikor ez történik?

A. V.: Először is szeretném elmondani, hogy már nem vagyok orosz, több mint húsz éve Németországban élek. Nem vagyok sem orosz, sem német, leginkább valahol a kettő között. De ha egyesek már nem akarnak orosz zenét játszani vagy orosz származású művészeket meghívni, az csak erősíti a gyűlöletet. Semmit sem változtat a háborún, ha nem játszunk orosz zenét.

V. J.: Nem ez az első alkalom, hogy Budapesten játszik. Fischer Ivánnal már dolgozott is együtt. Hogyan készül Budapestre, Magyarországra és különösen a BFZ-re?

A. V.: Mindig nagyon szeretek Budapestre utazni. Fischer Ivánnal eddig csak egyszer játszottam, sajnos volt olyan koncerttervünk, amit a Covid akadályozott meg. Ezért is várom nagyon a mostani koncerteket. A BFZ-vel még nem játszottam, de tudom, hogy szinte kamarazenekar-szerűen érzékeny együttes. Megtiszteltetés velük és karmesterükkel fellépni.