Nem csalódtunk a fél éve vágyott-hirdetett nagy produkcióban, a Fischer Iván-féle új – a ruhák kavalkádját, az átöltözést, a másik személyébe bújást központjába emelő, szcenírozott – Figaróban. A négy évvel korábbi, szintén Fischer nevével fémjelzett Figaro most már nemcsak jelzésértékűen „lett operásítva”, de teljes mértékben. Igaz, a színpadot csak egy kisebb pódium és egy még kisebb dobogó képviselte, a díszletet pedig két impozáns ajtó és gördíthető ruhatartó konzol, ám ez tökéletesen elegendőnek bizonyult a műfaj perfekcionálásához. Merthogy Fischer Ivánnak ez volt a célja: új műfajt teremteni, a négy évvel korábbi szcenikát dúsítani, színesíteni. Csak remélni tudjuk, hogy a sikeres fogadtatás divatot csinál. A művészi koncepció – a hármas szériát megelőző karmesteri nyilatkozatok szerint – az volt, hogy teremtődjön meg végre rendezés és zene, azaz színpadi és zenei történések egysége. Mert (bár ez így a diplomácia művészetét is tökélyre vivő dirigens által nem mondatott ki, csak mi hallottuk bele) operaszínpadainkon még mindig a poros, avítt, mérföldekkel, s korokkal túlhaladott „retorika” rostokol – fáradtan, ötlettelenül és idejétmúltan. Vagy pedig olyan erős a rendezői szimbolika (ld. Salzburgot), hogy már abszolút önálló érvénnyel is bír. Felteszem, Fischer Iván azon túl, hogy a jó vezető szereti a dolgokat egy kézben tartani, azt próbálta megvalósítani, hogy a rendezés ne éljen önálló életet, de virtuozitását, modernségét, a színészi játék fontosságát megtartsa, és összhangba olvadjon a mozarti zenével. És ez tökéletesen sikerült, ám valószínű, hogy ezt csak így: az énekesekkel közös színpadon, koncertteremben, zenekari árok nélkül lehet elképzelni. A nemzetközi hírű énekesek egyéni és összteljesítménye, a zenekar reptető virtuozitása, Fischer Iván egyszerre a játékba simuló és szuggesztív dirigálása, átgondolt szcenírozása pont azt a hatást hozta, amit elérni kívánt: zene és színpadi játék, illetve muzsika és rendezés egymást segítő, kiegészítő, felerősítő, tökéletes szimbiózisát. A címszereplő Hanno Müller–Brachmann (Dietrich Fischer–Dieskau tanítványa) nemcsak rendkívül megnyerő, de igazi Figaro is: zengő, telt bariton, aki a basszus regiszterekben is erős. Fizimiskája kiváló a szerephez, kedvesen jóképű, mégse együgyű; szóval egy szeretni való, eszes legény, akin semmilyen szempontból nem lehet fogást találni. Aztán itt van ez a mára méltán világsztárrá nőtt gyönyörűség, a svéd szoprán, Miah Persson (interjúnk március elején, a Gramofon nyomtatott folyóirat 2013 tavaszi számában jelenik meg), akinek pusztán már szőkeségével el lehetne a produkciót adni, de persze ez kevés lenne az élmény teljességéhez. Kivételesen képzett, fényes, kifejező, sokszínű hangját és játékát már a 2006-os Glyndebourne-i Così-előadás felvételén megcsodálhattuk, s ez csak fokozódott Salzburgban – a meghatározó, egyéni látásmódú operarendező zseni, Claus Guth 2009-es Così rendezésében. Persson eddig mindig Susanna volt – legutóbb épp októberben, a bécsi Staatsoperben – most azonban a grófné szerepében debütált. Itt már nem szubrett, hanem megfontolt, érett nő a maga gyötrő fájdalmával. Most is tökéletesre sikerült a szerepformálás, amelynek már a Porgi amor… bemutatkozó áriában kvintesszenciáját nyújtotta. Olyan hiteles volt a szerelmes, de fájdalmát nehezen hordozó fiatal grófné színeiben, hogy eszünkbe se jutna, amit az interjúban nyilatkozott, hogy eredeti karakteréhez Susanna áll közelebb. A Susannát alakító román–amerikai szoprán, Laura Tatulescu viszont számomra kissé adós maradt hangilag, bár nem tudhatjuk, mennyire spórolt a hangjával. Valószínűleg nem volt egészséges, mert a főpróbán nem is énekelt, csak játszott – a csembalista énekelte a szólamát helyette. Színpadi jelenségként azonban tündöklő;élénk, friss játéka pedig ugyancsak meggyőző. A karakterek közül színészileg-énekesileg legjobban az angol bariton, Robert Lloyd kapta el Bartolo figuráját; nem véletlenül ő kapta a legnagyobb tapsot is áriája után. A Marcellinát alakító Ann Murray pedig a nők közül a legzengőbb, legnagyobb hangot mondhatta magáénak. Rendzavaró, majd helyzetfeloldó kettősük kiválóan működött, megszólalásuk első pillanatában érződött, hogy két nagy formátumú művészről van szó. Az ifjú mezzoszoprán, Rachel Frenkel pedig a legjobb Cherubino, akit eddig láttam, bár a főpróbán jobban kieresztette a hangját, mint a harmadik előadáson. A kisebb karakterszerepek megformálói is kivételes teljesítményt nyújtottak. A francia Rodolphe Briand olyan jó Basiliót hozott, hogy látszik: prózai színészként, illetve rendezőként kezdte pályáját. A „társulat” egyetlen olasz tagja, a kertészt alakító Matteo Peirone is kifejezett színt vitt szerepébe. Mindez csak bizonyítja, amit a Fesztiválzenekar igazgatója, Stefan Englert a tetszetős műsorfüzetben hangsúlyoz: Fischer Iván olyan szereposztásban gondolkodik, amely egyetlen nagy egészként funkcionál. Egyedül a szintén nemzetközi hírű Roman Trekel, a gróf alakítása hagyott bennem hiányt. Mint karakter, illett az egészbe, de hangja nekem kissé fakónak tűnt. Ebben a szerepben Ludovic Tésier velejéig gonosz, nagy hatású, nagyszabású Almaviváját nehéz überelni. Barbarina áriája pedig a legrövidebb Mozart–ária, ám az ígéretes francia Norma Nahoun – a grófné szoknyája alól kikandikálva – olyan átéléssel kereste azt a szent elveszett tűt, mintha legalábbis saját szerelmi szenvedélyéről lenne szó. Fischer Iván pedig, a megkérdőjelezhetetlen Mozart-interpretátor, hol hippi, hol ősz parókában olykor maga is részévé vált az általa dirigált ragyogó jelmezbálnak. Bár ha valakinek, neki igazán nincs szüksége arra, hogy más ruhájába bújjék. Kozár Alexandra, gramofon.hu