Brahms Harmadik szimfóniája három nagyon expresszív akkorddal kezdődik, amelyeket különféleképpen lehet megszólaltatni. Nagy hangerővel például. Vagy úgy, ahogy itt, szinte hízelgőn előcsalogatva a zenekarból, és mintegy bársonypárnákra fektetve a hangokat. E három akkorddal A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván rátette kézjegyét az estére. A globalizáció és a technikai haladás korában a nagy, nemzetközi zenekarok mindinkább hasonlítanak egymásra.  A BFZ hangzása azonban egyedülálló. Nem annyira az egyes hangszerek hangjáról van itt szó, bár a bukolikus klarinéthang és a triangulum különösen erőteljes csengése egyedi, hanem az érzéki szépségű textúrákról, a kitűnően elegyedő hangzásról. Lehet, hogy egy historikusan tájékozott előadói elveket alkalmazó zenekartól több ritmikai flexibilitást és más hangot hallhatnánk, Fischer azonban csodákra, e finomszemcsés szonoritás keretein belül különösen erős fokozatosságra  képes. És képes megragadni a Brahms-szimfóniák áttűnéseinek rejtett tulajdonságait. A szenvedélyes, ám mégis meghitt hangulatú Harmadik szimfónia után egy olyan Negyedik következett, amely mindvégig hűségesen őrizte tragikus jellegét, miközben tüzes, egyszersmind nemes is maradt. Ráadásszámként Fischer bejelentette Brahms Abendständchen (Esti szerenád) című darabját, mire a muzsikusok letették hangszereiket és a pódium közepén kórussá rendeződtek, hogy elénekeljék a dalt. Nem valószínű, hogy kollégáiknak a Budapesti Rádió Énekkarában félteniük kellene tőlük állásukat, mindazonáltal nagyon erős benyomást tettek ránk. Túl azon, hogy tökéletesen illett ehhez a fesztivál-estéhez, egyszersmind a magyarországi iskolákban alkalmazott Kodály-módszer sikerét is tanúsították. Nem hiszem, hogy a BBC Symphony egyhamar hasonlóval állna elő.