Ön a legrangosabb olasz operaházakban rendezett, a milánói La Scalában, a Római Operaházban, a firenzei Teatro del Maggio Musicaléban, a Veronai Arénában, a velencei Teatro La Fenicében, de sok külföldi operatársulattal is dolgozott, mint a New York-i Metropolitan, a Washingtoni és a Los Angeles-i Operaház, a londoni Királyi Operaház, a szentpétervári Marijinszkij Színház vagy a moszkvai Kreml Színház. Bizonyára jól ismeri a világ népszerű operarendezői elképzeléseit. Meg tudná határozni, mi a legfontosabb a 21. századi operajátszásban?

Hiszek az ábrázolás klasszikus megközelítésében, amely a zenei és prózai szöveg mélyreható elemzéséből indul ki, és a szöveget és annak jelentéseit a színház eszközeivel jeleníti meg. Ez a megközelítés lehetséges kortárs vagy korhű interpretációban, minimalista vagy dekoratív, szimbolikus vagy naturalista formában. A lényeg, hogy a zene által illusztrált karakterek igazsága megmaradjon. Biztosan nem lehet a Bohéméletet egy űrhajóba helyezni, ahogyan azt nemrég Párizsban tették, mert így hiányzik a szereplőket mozgató dráma lényegi alapja, a szegénység, amit Puccini világosan leírt.

Számos világhírű rendezővel dolgozott már együtt társrendezőként, például Franco Zeffirellivel a Bohéméletben vagy Fischer Ivánnal a Falstaffban, a Poppeában és most a Britten-operában. Hogyan kell elképzelni ennek a kettős rendezésnek a folyamatát? Ki „hallgat” kire? Ki hozza meg a végső döntéseket? És milyen alapon?

Emlékszem, szinte egy időben voltam egy gigantikus Zeffirelli-rendezés „jobb és bal karja” és egy másik nagy mester, barátom és szellemi atyám, Graham Vick stilárisan ellentétes rendezésének munkatársa, sőt egy harmadik rendezésem is zajlott Angliában, amiben egyedül dolgoztam. Mindig is hittem abban, hogy az előadások különböző formákat ölthetnek, miközben a szöveget tisztelő elemzés folyamata ugyanaz marad. Ebben a három produkcióban is más volt a forma, de az előadáshoz vezető értelmezési stílus hasonló. Ezért olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akik zeneileg érzékenyek, és tisztelik a szöveg és a zene logikáját. Iván esete egészen különleges. Nem ismerek még egy olyan embert, aki ugyanolyan nagyszerű képességekkel rendelkezik a zenében és a színházban. Mélységesen csodálom Iván zenei érzékenységét, és lenyűgöz az intelligenciája. Ebből fakad az a különös képessége, hogy remekül tud dramaturgiai helyzeteket elemezni. Nincs hierarchia – együttműködünk egymással, és egymást kölcsönösen ösztönözve fejlesztjük az ötleteket. A csapatmunka híveként ellene vagyok az egyszemélyes rendezésnek, díszletnek, jelmeznek, világításnak, mert akkor hiányzik a csapat többi tagjainak a kreativitása. Valójában senki sem hozza meg a „végső döntést”. Az együttműködés és a vita gyakorlatában a végén a leglogikusabb, a leghelyesebb, a szöveghez leginkább ragaszkodó, végső soron a leghatékonyabb megoldás az, amelyet mindenki elismer. Mert olyan megoldás, amely mindenki közreműködésével és tanácsaival született.

Kérem, mutassa be nekünk a stábot, akikkel együtt dolgozik, például a díszlettervező Andrea Tocchiót vagy a jelmeztervező Anna Biagottit! Úgy tudom, ezek a szakemberek már korábbi produkcióiban is együtt dolgoztak Önnel.

Mind Andrea, mind Anna régi munkatárs és barát. Andrea azért különleges, mert sokféle területen van jártassága: építőmérnöki diplomával rendelkezik, mindig is operával és prózai színházzal foglalkozott, a 2000-es években Olaszországban az egyik fő aktivistája volt a római Teatro Valle (egy csodálatos 18. századi színház) és általában az olaszországi színház újraindításának. Számos művésszel dolgozott együtt, többek között Lindsay Kemppel, nemrég Giorgio Battistelli olasz zeneszerzővel és Enrico Melozzival, akinek ő koordinálja 100 cselló néven futó rendezvénykoncertjeit. Szcenográfus és fénytervező. Még fiatalon fogadtam be a csapatomba, bemutattam a többi díszlettervezőmnek, akikkel együtt dolgozott, majd ő lett az előadásaim fő díszlettervezője. Annával több szálon kötődünk Franco Zeffirelli művészi köréhez, akinek operaprodukcióihoz Anna jelmezeket készített, és a filmjeiben is közreműködött. Mindkettőnkre nagy hatással volt a legnagyobb olasz jelmeztervező, mesterünk, barátunk, művészi és életbeli inspirátorunk, Piero Tosi, aki felejthetetlen ruhákat tervezett Viscontinak, Zeffirellinek, Pasolininak. Anna számos produkciómhoz tervezett jelmezt. A Római Operaház jelmezműhelyén keresztül, amelynek ő a vezetője, gyakorlatilag a világ összes operai jelmeztervezőjével dolgozott, és olyan divatházakkal volt lehetősége fontos és rangos együttműködésekre, mint a Valentino vagy a Dior.