.Az orosz zeneszerzők alkotásaiból összeállított izgalmas műsort Ljadov Az elvarázsolt tó című szimfonikus költeménye nyitotta, majd Sosztakovics 1. (Esz-dúr) gordonkaversenye hangzott el a nagyszerű norvég csellista, Truls Mørk szólójával. A szünet után Rachmaninov ritkán hallható 3. (a-moll) szimfóniája szólalt meg. David Zinman: A kiváló karmester 1936-ban, New Yorkban született. Pierre Monteux asszisztense volt Bostonban, ő vitte magával Európába, ahol előbb a Holland Kamarazenekar, majd a Rotterdami Filharmonikusok zeneigazgatója lett. 1985-1998 között a Baltimore-i Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója, 1985-2009 között a híres Aspeni Fesztivál művészeti vezetője, 1995 óta a zürichi Tonhalle Zenekar zeneigazgatója: szerződését a közelmúltban hosszabbították meg 2014-ig. Több mint 100 lemezfelvételét díjak tucatjaival, köztük öt Grammy- és egy Gramophone-díjjal ismerték el. Vendégkarmesterként New Yorktól Berlinen át Bécsig a világ legnagyobb zenekaraival dolgozik. Zinman ezúttal másodszor vezényelte a Fesztiválzenekart. Truls Mørk: A norvég csellista elmélyült zeneisége, tökéletes technikai felkészültsége révén mind szólistaként, mind kamarazenészként a zenei világ élvonalába tartozik. Pályája a moszkvai Csajkovszkij-verseny megnyerésével indult (ő volt a verseny történetének első skandináv díjazottja). A legkiválóbb karmesterekkel dolgozik (Haitink, Sawallisch, Salonen, Neeme Järvi, Rattle, Jansons, stb.). Több kortárs  mű ősbemutatója fűződik a nevéhez, így Penderecki csellóversenyéé Charles Dutoit vezényletével. Két éve az amszterdami Concertgebouw négy koncertből álló mini-fesztivált rendezett vele és vendégeivel. A Stavangeri Kamarazenei Fesztivál alapítója és művészeti vezetője. Kamaramuzsikusként rendszeres partnere Jean-Yves Thibaudet, Gil Shaham és Yefim Bronfman. A Virgin Classics exkluzív művésze, lemezei számos díjat nyertek. A Café Momus zenei portálon (Szilgyo) kritikája a koncertről: Jó három és fél éve immáron, hogy tanult kollégám, Balázs Miklós egyik koncertbeszámolójában Sosztakovics műveinek hazai hangversenyéletben betöltött szerepéről értekezett. Nos, az általa felvázolt felemás kép Sosztakovics elfogadottságát illetően vajmi keveset változott azóta, így hát annál nagyobb örömmel konstatálhatjuk, hogy a szerző Esz-dúr gordonkaversenye például nem kevesebb, mint négy alkalommal hallható idén októberben a Műpában, ráadásul a két legkiválóbb hazai zenekarunk tolmácsolásában, világhírű gordonkaművészek közreműködésével. A Budapesti Fesztiválzenekar három koncertjén ráadásul neves vendégkarmester, a lenyűgöző diszkográfiával rendelkező amerikai David Zinman irányította az együttest, a versenymű szólistája pedig a norvég Truls Mørk volt. Szépen egymásra találtak ők ketten, akik állítólag igen jó barátok is (mint ahogy azt a BFZ-koncerteket megelőző „Fesztiválhíradóból” megtudhattuk), művészi habitusuk mindenesetre meglehetősen hasonlónak bizonyult. Egyikük sem híve például a túlzott elragadtatottságnak, ennek megfelelően a gordonkaverseny amúgy színvonalas tolmácsolása híján volt annak a szinte eksztatikus, hogy azt ne mondjam, hisztérikus zenecsinálásnak, amely például a Maisky-féle referencia-felvételt jellemzi. Mørk persze tökéletesen ismeri és érti is a darabot (természetesen lemezre játszotta ő is), nem mellesleg pedig imponáló technikai felkészültséggel bír. Csellóhangja azonban kissé talán szikárabb, szárazabb annál, mint ami kívánatos lett volna. Hasonlót mondhatunk a zenekari játékról: a Fesztiválzenekar muzsikusainak visszafogottsága helyenként nem bizonyult túlzottan jólesőnek. Így hát a második félidőre maradt a közönség igazi kiszolgálása. Rachmaninov III. szimfóniájának előadását hallgatva óhatatlanul felmerül az emberben, hogy ilyen az, amikor elsővonalbeli zenekar másodvonalbeli zenét játszik. A muzsikálás szinte makulátlan volt, ha kellett, erős, ha kellett, lendületes, a zenei kisformákat Zinman remekül bontotta ki, és bizonyára maradt volna energiája a nagyobb zenei tömbök megformálására is, azokkal azonban a darab, fájdalom, nem igazán rendelkezik. Székhez szögező, zsigerbe hatoló zenei élmény helyett ezúttal „csak” magas színvonalú előadásokat kaptunk a Fesztiválzenekar koncertjén. Tulajdonképpen rendjén van ez így néhanapján. "Orosz, magyar, amerikai, norvég" címmel (szabói) kritikája a Papíruszportálon: Orosz művek hangzottak el a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában – ismét háromszor – a Művészetek Palotájában. Három zeneszerző műve alkotta a klasszikus felépítésű műsort, nyitány gyanánt Ljadov Az elvarázsolt tó című zenekari mese szolgált, ezt követte Sosztakovics fantasztikus I. csellóversenye, majd Rahmanyinov III. szimfóniája hangzott el a szünet után. Mindhárom mű – más-más szempontból – különleges, mindhárom gyökeresen eltérő karakterű, és mindhárom nagyon élvezetes. Az est karmestere David Zinman volt, a szólista a norvég Truls Mørk, akit még nem hallottam eddig, csak felvételről, ezért is hallgattam meg kétszer a koncertet. Anatolij Ljadov neve csak emlékképként él a zenerajongókban, ha kicsit előbb, vagy később születik, valószínűleg jóval ismertebb lenne. Ljadov Glazunovval és Szkrjabinnal együtt a z orosz romantika középső szakaszában alkotott, előkészítve az utat Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics előtt. Az elvarázsolt tó (op. 62.) című darabja a három tündérmese közül a középső, leíró zene, s bár nincs konkrét programja, mégis láttatja a fodrozódó tavat, a rejtelmet, a tavat benépesítő mesebeli vagy képzeletbeli személyeket. Sosztakovics I. csellóversenye a hangszer irodalmának kimagasló alkotása, sajnos ritkán hallható, sokkal gyakrabban szólal meg a Dvořák- vagy a két Haydn-versenymű. Az ok talán a vélt modernségben kereshető, Sosztakovicsot még mindig túl nehezen befogadhatónak vélik. A magyar közönség rövid időn belül két művésszel és a két legjobb magyar zenekarral hallhatta-hallhatja a művet, Heinrich Schiff helyett Suren Bagratumi játssza majd a szólót. Izgalmas és érdemes lesz összevetni a két előadást. Truls Mørk csellójátéka korábban Bach szvitjeivel fogott meg. Mørk Sosztakovics-tolmácsolása rendkívül egyszerű, de mélyen kifejező volt, mentes mindenféle belemagyarázástól, felesleges hangsúlytól, nagy érzelemnyilvánítástól. Mindkét koncerten ugyanezt éreztem, sallangmentesen, mégis kifejezően játszotta a Rosztropovicsnak ajánlott, 1959-ben írt I. csellóversenyt (Op. 107.). Az első tétel izmosan szikáran szólt, bár kevésbé volt húrtépő – nem ettől lesz jó az előadás -, mégis kifejezte Mork a tételben nyilvánvaló feszültséget. A lassú tétel felépítése különösen szép volt, az első témától a timpanizörgésig eltelt idő a pianók, érzelmi hangulatok sokszínűségét hozta, olyannyira, hogy a hallgatónak bennszorult a lélegzete. Az önálló tétellé vált Cadenza is igen szépen formált volt, semmi felesleges (pót)érzelem-megnyilvánulás nem vitte el az előadást a népszerűséget hajszoló pózok (akár zeneiek) felé. A zárótétel zakatoló motorikussága nagyon jól vitte a művet előre, itt is a karaktergazdagságot kell megemlíteni. A majd kétméteres Mork a hangsúlyokkal oly módon bánt, hogy a formai elemek is kidomborodtak. Az első koncerten ráadást is adott, az alkatához valószínűleg közelebb álló lassú darabot játszott. Mørk előadói stílusa a belső feszültséget mutatta talán leginkább, ez a visszafojtottság azonban robbant, a második előadáson talán erőteljesebben. Mørk hangszerének mély regisztere gyönyörűen szólt, technikai akadályok nincsenek a művész előtt. Nem forszírozta a nagy hangerőt, mint sokan ebben a műben, préseléssel, hagyta a hangszer hangjának természetes szépségét érvényesülni. Míg a Sosztakovics-versenymű a hagyományos háromtól eltérően négytételes, addig Rahmanyinov III. szimfóniája mindössze háromtételes, igaz, a lassú tételbe egy scherzojellegű nagyobb egység is beékelődik. Érdekes módon a két mű zeneszerzői elemeiben némi hasonlóságot is felfedezhetünk: a szimfónia II. tételének menősebb szakaszának egyes részeit akár Sosztakovics is írhatta volna. Rahmanyinov 1936-ban bemutatott szimfóniája (op. 44.) zárta a koncertet, a háromtételes mű a zeneszerző utolsó szimfonikus műve. A Rahmanyinov zenéjével foglalkozó elemzők a zeneszerző késői alkotói periódusában írt műben valamiféle összegzést vélnek felfedezni, erre mutat a mértéktartóan visszafogott hosszúság, a szárazabb hangzás (nincs az a megszokott csillogás, melyet az ütőhangszerekre bízott. A témák fejlesztése nagyszerű, bár ebben a műben is fel- felismerhetjük más szerző dallamtöredékét (Puccini: Manon Lescaut). A Budapesti Fesztiválzenekar most is szép hangzással örvendeztette meg a közönséget: a nyitótétel széles unisono vonóshangzása, a II. tétel hegedűk által játszott visszhangszerű motívuma, a fuvola-kürt-klarinét együttjátéka nagyon jó volt. Az első koncerten a II. tétel elején felhangzó fafúvós rész zavaróan szólt, más-más volt a hangszerek hangolása. Mindkét koncerten a II. tétel megoldásai voltak a legjobbak, az indulószerű zenét játszó trombitákkal. Ahogy a csellóversenyben, itt is megszólalt a cseleszta, mindkét műbe egy kis álomvilágot csempészve. A csellóversenyben a zenekar méltó társa volt Mørknek, bár érezhetően több megingással játszottak, különösen a hirtelen tempóváltásoknál. Valószínűleg nem volt elég idő a nagyon nehéz mű próbájához, a zenekari anyag bonyolult, a hangszínek, dinamika, a tempó, a szólista és zenekar közös zenélése tekintetében is. A zárótételt a csellista jóval gyorsabbra képzelte, Zinman a hangsúlyokkal, a belső folyamattal, mint előreszaladások, visszatartások – takarékosan bánt, a hangszínek sem érvényesültek maradéktalanul. Ljadov meséje viszont igen plasztikusan szólt, a nyolcperces darab bár lassú, nem tűnt hosszúnak, a hangszínek itt nagyon szépen váltakoztak. Zinman karmesteri tevékenysége megbízható, mozdulatai jók, de igazán egyedit nem nyújtott a koncerten, Truls Mørkkel ellentétben. (ZSRZ) kritikája a Magyar Hírlap október 22-i számában "Az elvarázsolt gordonka esete a közönséggel" címmel: A rossz nyelvek szerint vannak az elismert zeneszerzők, és vannak a méltán elfeledettek. A kevésbé rosszmájúak szerint viszont a méltán számon tartott alkotók mellett a kevésbé ismert vagy néhány művet jegyző szerzőket sem szabad elhanyagolni. Nem tisztünk egyik vagy másik oldalnak igazat adni, de Anatolij Ljadov, az 1914-ben meghalt orosz szerző talán tényleg alig ismert az átlag zeneszerető közönség köreiben. A források szerint lusta és becsvágytól mentes alkotóként inkább az elméletnek – Rimszkij-Korszakov tanítványaként és Prokofjev tanáraként már ezzel is beírhatta volna magát a zenetörténetbe – és a népzene gyűjtésének szentelte életét, így csak néhány, kisebb formátumú művet írt. Ezek egyikét, Az elvarázsolt tó című, pár perces szimfonikus költeménynek nevezhető akármit játszotta első darabként a múlt hét végén a Budapesti Fesztiválzenekar Művészetek Palotájában tartott koncertjén, amelyet a neves amerikai karmester, David Zinman vezényelt. A vonósok remegésével megidézett, talán a víztükör feletti hajnali pára lebegését ábrázoló nyitótaktusok után a sötét erdőt, esetleg varázslatos lényeket leíró rövidke darab igazán szerepelhetne gyakrabban a hazai koncerteken: felvezetésnek kellemes és nem túl bonyolult, ám mégis jó ízű hangszerelésével kiváló ráhangolódás egy akármilyen tematikájú koncertre is. Mert rögtön ezután jött a feketeleves, a zenekart, a szólistát – ezúttal a Grammy-díjas norvég csellóművészt, Truls Morkot – és a hallgatóságot egyaránt fokozott koncentrációra szorító Sosztakovics és az ő I. gordonkaversenye. Hangneme: Esz-dúr, amelyet hősiesnek tartanak. Sztálin halála után talán némileg fellélegezhetett Sosztakovics, de a többször hallgatásra kényszerített zeneszerzőre nyilván maradandó hatást gyakorolt mindez: a csellóverseny itt fájdalmas, ott őrületig kiáltó, amott elmerengő motívumai beszélnek erről. Truls Mork hihetetlen kifejezőkészséggel, remek virtuozitással játszotta a csöppet sem könnyű szólórészeket: különösképp a különálló kadenciatételben volt feltűnő a teljes átszellemültsége és biztos technikai tudása. A versenymű második tétele egyébként egészen nem sosztako­vicsosan indul, az első taktusok akár valami posztromantikus alkotáséi is lehetnének, persze utána az ízekre szedett motívumok már nagyon is jellemzők a szerzőre. Ó, az az elátkozott formalizmus, a népellenes szerzők mételye, a szocialista realizmus ősellensége… pedig milyen szép is ez a formalizmus. A szünet után Rachmanyinov koronázta meg az orosz tematikus estet, III. szimfóniájával: a posztromantika nagy mestere, minden romantikus filmzene atyja e kései művében talán összegezni akart, talán egyúttal újat is mutatni, de igazából számunkra nem akkora élmény ez a műve, mint mondjuk a Variációk egy Paganini-témára vagy a súlyos-szép zongoraversenyei egytől egyig. A koncertismertető szerint mindhárom mű első előadás volt a Budapesti Fesztiválzenekar számára: David Zinman keze alatt remekelt az együttes, még a nehéz Sosztakovicsban sem hallottunk elégedetlenségre okot adó dolgokat. Molnár Szabolcs kritikája a MR-3 Bartók Rádió Új Zenei Újságjában: