BFZ: Vagány, laza külsejét látva kevesen gondolnák, hogy a komolyzene a mindene. Tudatos ez a kontraszt a külseje és a belső érdeklődése között?

Nicolas Alstaedt: Semmiképpen sem tudatos. Ilyen vagyok és nem igazán törődöm azzal, ki mit gondol rólam. Az pedig, milyen kemény munka van a számomra legfontosabb muzsikálás mögött, biztosan nincs rám írva, mikor az utcán sétálok. Az sem derül ki, mennyi kétely és nehéz pillanat van egy muzsikus életében. Zenészként az igazság és a végtelen mesterműveivel találkozol, ezeket próbálod megragadni és újraalkotni. De eljön-e valaha az a pillanat, amikor azt mondhatod: tökéletesen teljes értékűen játszottál el egy Bach vagy egy Beethoven művet? Zenészként el kell fogadnod a tökéletlenséget. De épp ez az elérhetetlennek tűnő horizont az, ami folyamatosan inspirál és frissen tart. Elég megnéznünk, milyen fiatalon tartotta a zene Menahem Presslert, Herbert Blomstedtet vagy Ivry Gitlist. Ugyanezt tapasztalom a tanárommal, Eberhard Feltz-cel, akivel sokat dolgozunk együtt különböző repertoárokon. 85 éves, de amikor egy hangszer vagy egy zenemű közelébe kerül, azonnal sok évtizednyit fiatalodik.

BFZ: Említette korábban Hamvas Bélát. Hogy került a kezébe épp egy magyar szerző könyve?

N. A.: Az előbb emlegetett tanárom ajánlotta. Ez egy esszégyűjtemény. De az az igazság, hogy régóta szoros a kapcsolatom Magyarországgal. Kelemen Barnabás jó barátom, rendszeres jártam a kaposvári és a budapesti fesztiváljaira is. Kurtág és Rados óráit is látogattam egy nemzetközi zenei szemináriumon Prussia Cove-ban – egy teljes zenészgenerációra voltak óriási hatással. Így aztán jobban beleástam magam a magyar kultúrába, olvastam Márait, Szerb Antalt és másokat is. De nem csak a magyar irodalom és zene inspirál: a Lockenhaus-sorozatom minden lemezborítójára egy-egy André Kertész fotót választottam.

BFZ: Ezek szerint örömmel jön most újra Budapestre.

N. A.: Így van, nagyon-nagyon szeretek Magyarországra utazni. A most következő találkozást is nagyon várom.

BFZ: Budapesti koncertjein a csellózás mellett irányítja is barokk együttesünket. Nem okoz gondot egyszerre ennyi felé figyelni?

N. A.: Lehet, hogy kiábrándítom, de higgye el, sokkal egyszerűbb csellózás közben irányítani.

Miközben egy hangszeren játszol, sokkal direktebben tudod átadni a víziódat a muzsikustársaidnak. Hanggal tudsz a leggyorsabban kommunikálni, ezért is a zene a legerőteljesebb nyelv.

BFZ: Kiemelne valamilyen érdekességet a koncert programjából?

N. A.: Antonio Caldara nagyon érdekes zeneszerző, akiről érdemes tudni, hogy Velencéből fiatalon Bécsbe költözött, az országváltás pedig nagyon erősen rányomta a bélyegét a zenei repertoárjára és a műveire. Hatvan vagy hetven operát írt, melyek közül mára sajnos csak nagyon kevés maradt fenn, de hallatlanul termékeny és tehetséges szerző volt. Én 10 évvel ezelőtt találkoztam vele először, reméljük, ez arra utal, hogy reneszánszát éli. Vivaldit is mindenképp kiemelném, annál is inkább, hogy hozzám különösen közel áll a huszonhét csellóra írt műve. Vivaldi a vonós hangszeres muzsikusok számára óriási inspirációt és örömet jelent.

BFZ: Zárásként a családjáról kérdezném és arról, hogy hogyan lett muzsikus?

N. A.: Apám orvos, de a művészet, különösen a zene mindig nagyon fontos volt számára. A német nagynéném orgonaművész, és egy francia csellistához ment feleségül. Egyébként véletlenül apám is francia feleséget talált magának. Édesapám zongorázik és csellózik, és egy amatőr zenekarban játszik. A két évvel idősebb bátyám zongorával kezdte és karmester lett belőle. A cselló volt a másik hangszer otthon, és onnantól, hogy egyszer kipróbáltam, sosem szerettem volna másik hangszert.