Mi az előnye annak, ha maga a zeneszerző vezényli a műveit? Valóban ő a legjobb előadója a saját darabjának?

Nem feltétlenül. Tudjuk, hogy Igor Stravinsky egyáltalán nem volt a legjobb karmestere a saját műveinek, igaz ugyanez Ravelre, és tudnék még példákat sorolni. Én teljesen azonosulok minden zenével, amit játszom vagy vezénylek, akár Mendelssohn, Schumann vagy a saját zeném, ahogy ez a Fesztiválzenekarral közös koncertjeimen is hallható lesz majd. A komponálás egy mesterség, a zenészekkel való munka viszont egy másik – különböző készségeket igényel a kettő. Igyekszem mindkettőben a lehető legtöbbet és önmagamat nyújtani.

Néhány éve a néhai Eötvös Péter azt mondta, amikor a saját darabját vezényli, már nem gondol rá a sajátjaként. Ezt nehéz elhinni.

Nagyon jól ismertem Pétert, és nagyon hiányzik. Azt hiszem, értem, mire gondolt, de abban meg önnek van igaza, hogy talán mégsem függetlenítheti magát az ember attól, hogy a saját alkotását vezényli. De a feladat mégsem több, mint hogy kiálljak a pódiumra, előttem a kottával, és érvényt szerezzek a darabnak. Velem előfordul, hogy előadás közben változtatok valamin, ezt például nem tehetem meg egy másik szerző darabjával. Évekkel ezelőtt sokat beszélgettem Pierre Boulezzel arról, hogy mi, zeneszerzők hajlamosak vagyunk túl gyors tempókat írni, minden bizonnyal azért, mert a fejünkben könnyen megszületnek az ütemek. Ám amikor a hangok valósággá válnak, át kell jutniuk a zenészek testén, lélegzetén, a levegőn, el kell érni a hallgatók fülét... ez jóval lassabb – és örömtelibb – folyamat. Hogy a budapesti hangverseny főszereplőinél maradjunk, Mendelssohn zenéjében, aki karmester is volt, érzem, milyen jól ismerte a zenekari munkát, a zenéjében minden „kézre áll”. Sokkal inkább, mint Schumannnál, aki csak fejben dolgozott zenekarral.

Nyolc évvel ezelőtt mutatták be a 2. hegedűversenyét, és ahogy akkor, most is a húga, Carolin Widmann lesz a szólista. Milyen a kapcsolatuk, és milyen közös zenei világ köti össze önöket?

Mindent tőle tanultam, amit a vonós hangszerekről tudok, együtt nőttünk fel, és mindig kérdezhettem tőle. Rengeteget kísérleteztünk a hegedűvel, néhány hangzást szó szerint mi találtunk fel. A 2. hegedűversenyem első tétele, az Una ricerca is erről a keresésről árulkodik: körbetapogatjuk a hegedű fa testét, megérintjük, megkopogtatjuk, pont úgy, ahogy gyerekként tettük, és ahogy ma is dolgozunk minden próbán és minden koncerten. Szóval az első tétel jól mutatja, mi köt össze minket a testvéremmel. Az új hangok keresése ezen az ősi hangszeren. Nem sokkal a budapesti koncert után a hamburgi Elbphilharmonie nagytermében játszunk a húgommal együtt. Többek között Bartók Kontrasztok című művét, Prokofjevet, Webert és Mendelssohnt. De nem nosztalgikus vagy szentimentális a viszonyom a régi korok zenéjéhez, inkább a lehetőséget látom, hogy ezekből valami újat hozzak létre. Schumannt pedig mindig új zenének érzem.

Jól sejtem, hogy a német mesterek közül a legerősebb kapcsolat Schumannhoz fűzi?

Ezt nem tagadom. De ugyanennyire szeretem Mendelssohnt, ők ketten közeli barátok voltak, Mendelssohn rengeteget segített Schumann-nak tanácsokkal, és még a szimfóniái próbáit is megszervezte, hogy a barátja hallhassa a saját zenéjét. No, de Schumannhoz különleges vonzalom fűz. Több darabomban – például a Fieberphantasie-ban – is megidézem. Sőt, egyszer azt mondtam, alig van olyan művem, amelyben ne lenne elrejtve valamilyen Schumann-utalás. Rengeteg művét játszottam magyar muzsikusokkal, Várjon Dénessel és Schiff Andrással. Ha egyszer beleszeret az ember Schumann zenéjébe, az idő múlásával csak elmélyül ez a szeretet. Vannak, akik azt mondják, Schumann művein egy ponton hallatszik, hogy megőrült [hiszen valóban mentális betegséggel küzdött, és kórházba került – a szerk.], de ezzel nem értek egyet. Már az első műveiben is van valami nem evilági minőség: az „enigma” a legjobb szó erre.

Miért éppen a Tavaszi szimfóniát tűzi műsorra a Fesztiválzenekarral?

Schumann nem a szimfonikus zenekar, hanem a zongora, a kamarazene és a dalok mestere volt, a szimfónia komponálása komoly lépést jelentett neki. Van otthon egy fakszimilém a Tavaszi szimfónia autográf kéziratáról, lenyűgöző látni, mennyire tiszta, világos az írásképe. Szeretjük őt homályba burkolódzó, álmodozó művésznek látni, és az is volt, de amit alkotott, az precíz és átlátható. Néha, és különösen ebben a szimfóniában, úgy érzem, a lelki nehézségei ellenére derűs zenét akart írni, ám a háttérben ilyenkor is felfedezhetjük a komor fellegeket. Mendelssohn más volt, neki nem kellett erőltetnie a jókedvet. Schumann szimfóniái annál meghatóbbak, minél inkább felfedezem ezt a kettősséget.

Gyakori vendég Magyarországon. Van valami a magyar klasszikus zenei közegben, amit igazán egyedinek érez?

Hogyne! Mindenekelőtt a zenélés őszintesége és komolysága az, ami feltűnik. Van egy rendkívül mélyen gyökerező hagyomány, amit a muzsikus azonnal megérez, néha olyan, mintha a klasszikus zene forrásait fedezném fel itt újra. Érzelmi nyitottság és szabadság, valamint egy nagyon szigorú, fegyelmezett hozzáállás – ezt hallom Bartók zenéjében, de Kurtág György vagy Ligeti György műveiben is. A Kontrasztok című triót lényegében Várjon Dénessel együtt dolgozva tanultam meg, hiszen a zene ritmusa, dallamai elképzelhetetlenek a magyar nyelv nélkül. Nem tudom elképzelni a klasszikus zenét a magyar hatás nélkül. Nagyon hosszú történetünk van a Budapesti Fesztiválzenekarral is, az évek során sok különböző programot és repertoárt fedeztünk fel. Volt időszak, amikor szinte minden évben dolgoztunk együtt, sajnos az utóbbi években ritkábban találkoztunk. Szóval éppen ideje a közös muzsikálásnak.

Tavaly komponálta a Cantata in tempore belli című művét, amelyet Hamburg után Kijevben is bemutattak. Mi volt az üzenete a békéről szóló kantátának?

Biztos vagyok benne, hogy ezt a kérdést a zenében jobban meg tudtam válaszolni, mint szavakkal, de megpróbálom. Kent Nagano kért fel, hogy írjak egy művet a hamburgi főzeneigazgatói búcsúszezonjára, én pedig úgy éreztem, ennyi konfliktus és háború közepette nem tudok felhőtlenül szép darabot írni. Egy kantáta komponálására éreztem késztetést, amely a Bibliából is merít. Először a félelemről akartam írni, a saját félelmemről, és megjelennek a zenében azok a kételyek is, amik a béke fenntarthatóságáról szólnak a világban. Aztán megtörtént, amit csak a zene tud, vigaszt találtam az alkotáson keresztül. Olyan ez, mint amikor egy anya magához öleli a gyerekét. A kantáta fináléjában békét kívánok a világnak, a kórus nem énekel, hanem suttog: „pax, pax, béke, béke”. Megrázó élmény volt a kijevi operaházban hallani a művet, mindannyiunk szemében könnyek voltak. Persze kik vagyunk mi, hogy megállítsuk a háborúkat? De művészként kötelességünk a békét hirdetni az alkotásainkban.

Önnek képes a zene vigaszt nyújtani ezekben az időkben is?

Tartósan nem mindig. De abban a pillanatban, amikor megszólal, igen. Abban a pillanatban a zene még mindig képes reményt adni.