hun/ eng
keresés
kosaram

Mozart; a mókamester és a zseni

A Proms-koncertek műsora általában igen vegyes, ami egyáltalán nem hátrány. Igazi csemege viszont a fesztiválon egy olyan hangverseny, amely egyetlen zeneszerző kifejezésvilágát járja körül, s a megszokottól eltérően képes láttatni. Ivan Hewett kritikája a The Telegraphon.
Ez a koncert az utóbbira volt jó példa. A nagy szakértelemmel összeállított, kizárólag Mozart-darabokból álló műsor a zeneszerző teljes érzelmi arzenálját felvonultatta, kezdve a Per questa bella mano hangversenyária finom humorával. A papíron őszintének tűnő, síron túlig tartó hűséget ígérő szöveget Mozart szemlátomást nem vette igazán komolyan. Az énekszólamot (amelyet a Neil Davies helyére beugró basszista, Hanno Müller-Brachmann énekelt) körülbástyázta rendkívül virtuóz nagybőgőfutamokkal, amelyekben ezen az estén a Budapesti Fesztiválzenekar bőgő-szólamvezetője, Fejérvári Zsolt remekelt. A koncert ezután finoman, fokozatosan haladt a komolyabb, ünnepélyesebb mozarti hangvétel felé. A Klarinétverseny egyike azoknak a műveknek, amelyeket igen gyakran játszanak, mert önmagukban is gyönyörködtetőek, de ebben a változatban, a régimódi, mélyebb hangú basszetkürtön előadva frissnek és üdének hatott. A szólista Ács Ákos minden magamutogatás nélkül, könnyed zeneiséggel, ám a látszólagos egyszerűség mögött misztikusan és sokatmondóan játszott. Nagyjából mindezt el lehet mondani a zenekarról is, amely a záró számban, a befejezetlen Requiemben olyan mélyen és bensőségesen játszott, hogy a fennkölt kifejezést sem érezzük túlzásnak. Az előadás mentes volt minden zavaró, „historizáló” modorosságtól, és Fischer Iván karmester a Mozart barátja, Süssmayr által írt hagyományos befejezést választotta. Azt, hogy ez a befejezés mennyivel fölötte áll a különböző modern, tudományoskodó kiegészítéseknek, még inkább megerősítette a mostani tolmácsolás, ahogy a négy szólista érzékeny előadása beragyogta a Requiem Süssmayr által szerzett részeit, például a Benedictust. Amikor pedig a vitathatatlanul Mozart által írt részekben e kvalitások találkoztak a zeneszerző zsenialitásával, az lélegzetelállítóan elsöprő hatású volt. Fischer gyakran vett a megszokottnál lassabb tempókat, ám a zenekar játéka épp ettől lett szépen frazeált, így semmi nem tűnt vontatottnak. A Collegium Vocale Gent kórus szívet tépő érzékenységgel énekelt, akárcsak a szoprán Lucy Crowe a Tuba mirumban, amikor a könyörtelen, fenyegető környezetből gyöngéden kiemelkedve megkérdezte: „Pártfogómul kit reméljek?” Végül a Fischer vezette kórus és zenekar megállapodott az utolsó, halk, mesterkéletlen, megrázó akkordon. El is nyerte jutalmát a hallgatóság döbbent csendjében. Nézze és hallgassa meg ezt az előadást a Proms oldalán! Az eredeti cikk itt olvasható.