Fotó: Richard Termine A sziporka rögtön az elején jött: az utolsó, kecses valcerszerű szláv tánc közben.A Daniel Müller-Schott érkezésére váró szék üresen állt, legalábbis nyilvánvalónak tűnt, hogy a hely őt várja. De nem. A szám közben az ütős szekcióból Szente Gáspár fölkerekedett és előrement a vonósokhoz, mintha csak keresne valamit. A jól megtermett, kopasz Szente leült az üres székre, zakójának zsebéből óvatos mozdulattal elővett egy apró cintányért és finom mozdulattal megütötte, Fischer pedig úgy bánt vele, mint egy szólistával. Produkcióját nagy ováció követte, puszi a koncertmesternőnek, és a szólista már ott sem volt.[...] Ez nem akármilyen zenekar, frenetikus, kapható minden csínyre és a következő pillanatban pedig a legnagyobb transzcendenciára képes. De a legfontosabb az együttes rendkívüli belső egysége, a muzsikusok hallják egymást, és hangjuk úgy keveredik egymással, mint kevés másik együttesé. Fischer a nagybőgőket általában a pódium hátterében , egy sorban helyezi el, amitől a hangzás tisztábbnak és tudatosabbnak tűnik, mint általában, de a hang a látszat szerint az energikus, nagy kisugárzású, Szabó Péter csellista vonójából indul ki. Szabó szinte le sem veszi a tekintetét a karmesterről. A versenymű első tételében a zenekar kis híján ellopta a show-t a szólistától. Szerettem volna, ha soha véget nem ért volna az, ahogy az első kürtös bemutatja a melléktémát, és később is jócskán akadtak megható pillanatok, amikor a klarinét, később pedig a fuvola ad szerenádot a csellónak, és mintha megállt volna az idő. Daniel Müller-Schott komoly és odaadó játéka éppoly kontrasztgazdag, mint Fischer dirigálása. Ha olykor apróságokban akadtak koordinációs problémák, a második tétel sokkal jobban sikerült. A finálé is tele volt élénk történetmeséléssel, gyengédséggel, könnyedséggel. A szólista, a ragyogó Müller-Schott Európában nagyobb ismertségnek örvend, mint Amerikában, nagy elokvenciával játszotta szólamát. A szimfónia előtt megszólaló Legenda pazarlásnak tűnt. Mi értelme az est fő művének nyitó ütemei elől elvenni az energiát, hacsak az nem, hogy ezáltal elhalványítsák a mű megszólalásának élményszerűségét? Ez az érzés emelte a legutóbbi alkalmat, amikor a kilencedik szimfóniát A New York-i Filharmonikus Zenekarral és Manfred Honeckkel hallottam rendkívüli intenzitásúvá. Fischer idioszinkratikus vezénylése – legalábbis az utolsó tételig – földközelibbé tette a Fesztiválzenekar tolmácsolását, amely - ha nélkülözte is a remélt végső csiszoltságot - hangzása kifogástalan volt. Nagyon sok élvezetes momentummal szolgált, a fúvósok hangjának pontossága és változatossága. Ez különösen a második tételre igaz. Gyönyörű volt az angolkürt szóló, Ács Ákos klarinétozásának nemessége és finomsága pedig még epekedőbbnek hallatszott, ahol a tétel vége felé hangja összeolvad a fuvolákéval. Féktelen volt a scherzo. A finale óriási tempóban és ritkán hallható egységben szólalt meg. Szenvedélyesen de strukturálisan átláthatóan, tisztán vezetett a viharos befejezéshez.