Nem gondoljuk, hogy Mahler zenéje más szerzőkével versenghetne; Mahler művei annyira különböznek másokétól, annyira emelkedettek, annyira más szinten vannak, hogy a szerzőt a zenetörténet változásai nem érintik, vagy ha igen, annak nincs különösebb jelentősége. Ha valaki azt mondja, hogy amikor az ifjú Mahler – 24 és 28 éves kora között – első szimfóniáján, illetve Jean Paul a tizenkilencedik század első feléből származó regényén alapuló, Titán című szimfonikus költeményén kezdett dolgozni, nos, hogy ha valaki azt mondja, hogy ebben az időszakban mutatták be Brahms negyedik, Dvorák nyolcadik, Csajkovszkij ötödik, illetve Franck d-moll szimfóniáját, igencsak elcsodálkozunk.
Ezek a művek határozottan egy más kor termékei, a romantika végső időszakát jelzik. Maga Brahms nem látott túl rajta; nyomasztotta is végtelenül, még ha az ifjú Mahler egymást követő nyarakon meg is látogatta az öregembert, és ha az idős mester Richard Strauss helyett benne kezdte is látni a forradalmárt, akit zseninek tartott, és aki Mahler második szimfóniájának lapjain saját filozófiáját vélte felfedezni. Kapcsolatuk azonban korán megszakadt – már az első szimfóniában úgy érezhetjük: itt valami új történik, hogy Mahler más dimenzióba emeli a zenét, egy olyan dimenzióba, amely még a “legújabb” normákon is túl van, és egy olyan eredeti úton indul el, amelynek elfogadása évekig tart.
Bármilyen nehéz is elhinnünk mai eszünkkel, bemutatóján a mű elképesztő nemtetszést váltott ki, Mahlernek kedvét szegte a lesújtó kudarc, napokig nem is mert szembesülni barátai véleményével. Mindezt érdemes észben tartanunk manapság is, amikor új zenét hallunk, amennyiben nem akarjuk, hogy az utókor bennünket is azok közé a bolondok közé soroljon majd, akik nem vették észre, hogy hová vezet majd az út!
Ez Fischer Iván a Channel számára készülő Mahler-sorozatának legújabb darabja, amelyből korábban már elkészült a második, a negyedik és a hatodik szimfónia felvétele. …
A szóbanforgó kiadvány egy ideig idegenkedést váltott ki belőlem, kiváltképpen azért, mert Fischer szabadosságokat enged meg magának, amelyek jogosultságáról nem vagyok meggyőződve. Ilyen például az első tétel utolsó nagy csúcspontja előtti lassítás. Bernstein elképesztő hatodik érzékével csinálhatott ilyen dolgokat, és azt hiszem, Fischer is hasonlókkal próbálkozik, csak éppen kevesebb sikerrel. A Scherzo tétele viszont fantasztikus és a lassú tétel emlékezetes témáját nemigen hallani szebb előadásban. Az utolsó tétel pedig egyenesen kivételes, és bár engem ebben a tételben Bernstein eltérése a megszokottól jobban meggyőz, Fischer döntései semmivel sem kevésbé következetesek vagy hatásosak, az utolsó ütemek sebessége a legnagyobb, amit valaha is lemezen hallhattunk, olyan gyors, hogy a zenekar alig bírja. De izgalmas, és bár változatlanul azt hiszem, hogy Bernstein és a Concertgebouw DG-felvétele a legjobb, ezt a lemezt is csak ajánlani tudom.
Steven Ritter, audaud.com
