Beethoven óta egy „kilencedik szimfónia” a zeneszerzők számára szinte mágikus jelleggel bír. Beethovené persze máig a zene egyik csúcspontjának számít. A darabot már teljesen süketen komponálta, s alig három évre rá meg is halt. Mahler számára a kilenc vészjósló szám volt, hiszen nem sok komponistát látott, aki kilencnél több szimfóniát írt volna. A saját kilencedikjének megírása így némi tragikus színezetet kapott.
Mahler műveiben a lényeg elsősorban a részletekben rejlik, s ez a kilencedik szimfóniában még feltűnőbb. A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével éppen ezt hangsúlyozta a darab december 9-i előadásán a Concertgebouw-ban. A négytételes darab első tétele után a karmester egyszerűen fölment a lépcsőn és elhagyta a koncerttermet. Elégedetlen volt? Ez a rész kicsit kaotikusnak hangzott, a játék erőltetettnek tűnt. Szerencsére utána minden rendbejött és a további három tétel pompás előadásban hangzott el. A második tétel bizarr keringője egy cseppet még bolondabb karaktert kapott, a harmadik tételben pedig a Rondo – Burleske lenyűgöző féktelensége szép kontrasztot alkotott az Adagio nyugalmával és derűjével, amely ennek hangsúlyozásával úgyszólván égi jelleget öltött.
Magam még mindig nem tudom igazán megragadni Mahler kilencedikjét. Közben rájöttem, hogy ez talán az előző, a nyolcadik szimfóniájának rejtélyes karaktere miatt van. A többivel, a hetedikig már jól állok, de az utolsó kettővel valahogy nem tudok megbirkózni. Ám egy olyan előadás, mint Fischer Iváné, segít a tisztázásban. Ő képes váratlan hangsúlyokat kitenni, szokatlan tempókat venni – s így már egy egészen új műnek hangzik a szimfónia, és új módon láthattunk bele a darab különleges struktúrájába. A közönség állva tapsolt – ami ezúttal teljességgel helyénvaló volt.
writteninmusic.com, Carl Puhl
