Utoljára New Yorkban találkoztunk a Budapesti Fesztiválzenekar Figaro-bemutatóján a Rose Theaterben. Ön akkor a színház művészeti vezetőjeként egy interjúban szuperlatívuszokban beszélt az együttesről és Fischer Iván operarendezéséről. Emlékszik még erre?

Louis Langrée: Igen, pontosan emlékszem! A Figaro kitűnő előadás volt, igazán nagy siker, a New York-i közönség imádta, a BFZ-ről pedig azóta sem lehet másképp beszélni, mint szuperlatívuszokban.

Hamarosan újra találkozik a zenekarral, ezúttal Budapesten – három közös koncertjük is lesz februárban, de ha jól tudom, nem először vezényli őket.

L. L.: Igen, ez talán a harmadik budapesti fellépésem lesz, Fischer Iván korábban is hívott már hozzájuk, és mindig nagyon örültem. Jól emlékszem például arra, amikor az Olasz Kulturális Intézetben vezényeltem a BFZ-t, egy szép régi épületben a belvárosban. Nagy sikerünk volt és igazán nagy élvezet volt velük dolgozni. Úgy emlékszem, Schumann a-moll zongoraversenye és Brahms 3. szimfóniája szerepelt akkor a programban – mindkettő nagyon közel áll a szívemhez.

Most ízig-vérig francia programot állított össze. Milyen érzések fűzik a saját szülőhazája muzsikájához? Mi a különlegessége a francia zenének?

L. L.: Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, először megpróbálom elmagyarázni, mi a különbség a német és a francia látásmód között a zenéhez való viszonyulást illetően. A németek a zenét „heilige Kunstnak”, vagyis „szent művészetnek” tartják, míg a franciák számára a művészeti ágak szinte mindegyike „szent”. A festészet, a szépirodalom, a próza, a költészet vagy a szobrászat legalább olyan nagyra értékelt, mint a muzsika. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek kiváló francia komponistáink. Ebből inkább az következik, hogy a francia zeneszerzők előtt legtöbbször ott lebeg egy vízió, amely ihletet ad a komponáláshoz. Egy költemény, egy festmény, egy megható történet, egy balettkoreográfia, egy tánc, stb… Gondoljunk Ravel La Valse-ára, Berlioz Fantasztikus szimfóniájára vagy Debussy művére, A tengerre. A francia zeneműveknek a címe is jelzi, hogy szinte mindig valamilyen konkrét témára íródtak. Nincsen 2. vagy 3. szimfónia, ilyen címet nem adnak, inkább egy festmény vagy egy vers kerül a darabok címébe.

Jó példa erre a Lúdanyó meséi is, Ravel gyönyörű darabja, amit a közelgő koncerten fognak előadni.

L. L.: Úgy van. A Lúdanyó meséi valóban kitűnő példa arra, hogy a francia komponisták számára a zene az a nyelv, amelyen keresztül egy-egy történetet a legjobban el tudnak mesélni. Ugyanez a helyzet Camille Saint-Saëns szimfóniájával, bár itt nem feltétlenül a történeten van a hangsúly, hanem azon, hogy ez egy – egyedülálló módon – orgonára írt zenemű. Ez azért különleges, mert orgonával leginkább a templomban találkozunk, ahol a megszentelt muzsika előadását szolgálja. Saint-Saëns viszont nem templomi zenének szánta ezt a szimfóniát, hanem világi darabként a koncertteremben előadandó műnek.

Jól tudom, hogy Liszt Ferenc emlékének szentelte ezt a darabot?

L.L.: Pontosan így van. Saint-Saëns és Liszt jó barátok voltak, Liszt inspirálta őt Weimarban, hogy szimfonikus költeményeket írjon. Azt állította, hogy Saint-Saëns a világ legjobb orgonaművésze. Az orgonaszimfónia Liszt halálakor született, egyértelműen neki dedikálva.

Visszatérve Ravelre: a zongoraverseny, amelyet a kiváló zongoraművész, Jean-Efflam Bavouzet játszik majd a koncerten, egy bal kézre írt darab. Miért bal kézre?

L.L.: Ravelt a zongoraverseny megírására Paul Wittgenstein osztrák származású amerikai zongoraművész kérte fel, aki az első világháborúban veszítette el a jobb karját. Szemben Ravel G-dúr zongoraversenyével, amely derűt és napsütést sugároz, ez egy depresszív, sötét hangulatú darab, tele hallucinációs elemekkel, a háborúra való utalásokkal. Ez a zongoraverseny az után született, hogy Ravel visszatért az Egyesült Államokból, ahol nagy hatással volt rá a dzsessz. Minden estéjét dzsesszkocsmákban töltötte, sőt, megismerkedett és barátságot kötött Gershwinnel is. Nem véletlen tehát, hogy olyan sok a dzsesszes elem ebben a zongoraműben. Abban is biztos vagyok, hogy Jean-Efflam Bavouzet ezt gyönyörűen fogja előadni, pláne, hogy a Fesztiválzenekarral együtt játssza! Ez a zenekar olyan csodálatosan muzsikál, hogy alig várom a közös munkát! A covid nagyon nehézzé tette az ő életüket is, ahogy a legtöbb zenekarét, nem beszélve a mostani nehézségekről, a gazdasági válságról. De most végre talán újra sokat utazhatnak és a világ sok koncerttermében találkozhat velük a közönség.

Az interjút Váradi Júlia készítette.