MALINA JÁNOS ÍRÁSA Radu Luput 68 éves korára minden felhajtás nélkül, mintegy magától értetődően körülvette a nagy öregek aurája – s hogy ezt milyen rokonszenvesen viseli, annak mindannyian tanúi voltunk, akik láthattuk-hallhattuk őt a Művészetek Palotájában (magam az első, 18-i hangversenyen voltam jelen). A hangverseny műsora a hagyományos nyitány–versenymű–szimfónia koncertsémát a zenei korszakok maximális változatosságára való törekvéssel ötvözte: Bach 4. brandenburgi versenyének (régi hangszeres) előadásával kezdődött, Beethoven C-dúr zongoraversenyével folytatódott, és Brahms 4. szimfóniájával végződött. A brandenburgi verseny szólistája Anneke Boeke és Eredics Salamon (furulya), illetve Lesták Bedő Eszter (hegedű) volt; csembalón Dinyés Soma, orgonán Fischer Iván játszotta a continuót. A darab – a maga hallatlanul igényes és erősen polifon módján – talán a legkönnyedebb, leginkább divertimentószerű hangot képviseli a nevezetes sorozatban: még lassú tételét is inkább a Telemanntól jól ismert nemes érzelmesség jellemzi, mintsem valamifajta mélységek borzongató közelsége. A mű azáltal, hogy a „zenekari” szólamokat is egy-egy művész játszotta, teljességgel kamarazenei hatást keltett; a csiszolt és gömbölyű hangzáshoz nagyban hozzájárult a furulyákkal egylényegű (ajaksípokat használó) pozitív orgona jelenléte. Az együttes, és azon belül a két furulya egyébként is tökéletes összhangban, egyszerre feltartóztathatatlan lendülettel és választékos formálással muzsikált. Mutatis mutandis, a zongoraverseny előadói, elsősorban pedig Fischer és Lupu között is érezhető volt az a magas feszültségű kapcsolat, amely az interpretációt mindvégig oly jelentékennyé tette. Zenekar és szólista további közös meghatározó jegye volt ezen az estén a plaszticitás, amelyet a Fesztiválzenekartól persze természetesnek veszünk, ám az volt a benyomásom, hogy Radu Lupu számára is alapvető cél. Ez elválaszthatatlan a szokatlan módon egy támlás széken elhelyezkedő és hátradőlő zongorista isteni nyugalmától: ebben a látszólag hanyag és kényelmes pózban az általam valaha hallott legkontrolláltabb zongorázások egyikét produkálja. Egyszersmind pedig az artikulációs finomságok elképzelhető legszélesebb skáláját: alapjátéka például sokkal hegyesebb az átlagosnál, szinte staccatoszerűen nonlegato; szinte alig hisszük, hogy ezt ugyanaz a zongorista játssza, mint aki varázslatos vonalérzékkel énekli, mesteri ujjlegatóval cementezi össze a dallamokat. Játékában lépten-nyomon egymás szomszédságában, egymással kontrasztálva jelenik meg a Beethoven-zene robusztus és végtelenül lágy oldala. Megfigyelhettük, hogy Radu Lupunak csak a vaskos és tömpe kisujja olyan hangerő- és hangszínkülönbségeket varázsol elő a zongorából, amire másnak csak a két keze képes. Mint e gazdag előadás számos csodálatos mozzanatának egyikét, hadd emeljem ki itt csupán a lassú tétel mesteri formálását a vonósakkordok tisztaságától Lupu ihletett lírájáig, hangjának fokozatos és mélyen személyes felforrósodásáig, majd a tétel lenyugtatásáig, az oldások boldog sóhajaiig és a szívszorító fúvós-megszólalásokig. A mendelssohni tündérléptektől a zárótétel dzsesszes ritmusjátékaiig számtalan hang és szín villant be ebbe a ragyogó előadásba. Brahms több tekintetben is enigmatikus utolsó szimfóniája a recenzens számára is új tanulságokkal szolgált. Azt a különben nem különösebben eredeti tételt szemléltette ugyanis, hogy sokszor csak az igazán elsőrangú előadásból derül ki igazán egy – akár unalomig játszott – darab tulajdonképpeni értéke. Az I. tétel sóhajos őszi hangulata, mondhatni, maga a brahmsi lényeg, csak akkor válik megragadóan izgalmas zenei élménnyé, ha a szebbnél szebb és finomabbnál finomabb színek ilyen tökéletesen kontrollált és árnyalatgazdag kivitelezésben hallhatók; ha a mélyvonós-pizzicatók ilyen élményszerűen puhán és homogén módon szólalnak meg. Például a lassú tételben, ahol a pengetett nyolc bőgő magában ajándékozott meg minket különleges élménnyel. Fischer Iván, a rezignált alaphangot vonatkoztatási alapként megtartva, a mű egész karakterskáláját a lehető legtágabban és legdifferenciáltabban határozta meg, a lassú tétel záró, mennyei fúvós-akkordjától a Scherzo izgatott lüktetésén át a különleges és különös passacaglia-zárótétel monumentális mozdulataiig, lúdbőröztető, Don Giovanni-s skálameneteiig, záró színkavalkádjáig. S volt még álomvilág, éjszaka zenéje, súlyos csapások és borzongások – megannyi újdonság egy oly jól ismerni vélt műben.