Amikor azonban pénteken Fischer Iván a pódiumra lépett, mikrofont fogott a kezébe, nem pálcát. Egyszerű, de megindító beszédben emlékezett meg néhány héttel ezelőtt elhunyt kollégájáról, a BFZ társalapítójáról, a zongorista és karmester Kocsis Zoltánról. Ezt követően rendkívül hatásosan rótták le tiszteletüket a kivételes muzsikus előtt. A BFZ szívbemarkoló és szimbolikus gesztusként Bartók III. zongoraversenyének lassú tételét adta elő a zongora és szólista nélküli pódiumon. A remekül kivitelezett technikai háttérmunka eredményeképpen Kocsis egy régi felvételének zongoraszólama szólt a hangszórókból, így egészült ki az élő zenekari játék. Csak ezután kezdődött a hivatalos műsor első száma; Schuberttől A varázshárfa-nyitány. A komor bevezető után könnyed öröm sugárzik ennek az elbűvölő (gyakran tévesen Rosamunda-nyitánynak nevezett) darabból, bővelkedik az ízes, élénk schuberti hangsúlyokban, a frazeálás elegáns, a karmester és a zenekar közötti egység tökéletes. Leonidas Kavakos a Fesztiválzenekar egyik kedvenc vendégművésze. Néhány éve már bemutatta Bartók II. hegedűversenyét Budapesten, és most is ezt a művet játszotta. Kavakos azok közé tartozik, akiknek egyértelműen nem céljuk önmagukat még jobban „eladni” zenén kívüli manírokkal. A pódiumon kizárólag arra fókuszál, hogy a darabot a lehető legjobban tolmácsolja. Döbbenetesen biztos a technikája, és kerek, meleg hangon játszik, fortissimóban sem torzul a hang a leghátsó sorokban sem, pianissimóban pedig suttogáshoz hasonlóan nemesen finom. Bartók bonyolult partitúrájának sok finom részletét kiemeli, bár némileg kevesebb rubatót használ, mint a mű néhány más nagy előadója. Összességében azonban a leggyorsabb részek is maguktól értetődő tisztasággal szólnak, a nehéz akkordmenetek pontosan a helyükön vannak, a vibratók differenciáltak, és ettől a versenymű úgy szól, ahogyan a szerző elképzelte: klasszikus és gyönyörű mű, annak ellenére, hogy mennyire újszerű, izgalmas a zenei nyelve; magyar népzenét idéző, egyszerű dallamokat kombinál 12 fokú technikával és (közvetlenül az első tétel kadenciája előtt) merészen negyedhangközöket használ. Fischer zenekara a legapróbb dinamikai, artikulációs és tempórezdüléseket tekintve is folyamatosan érzékenyen játszott, a legsűrűbb polifón szakaszokban is transzparens hangon. A rézfúvósok hangja soha nem nyomta el a szólistát, de az első tétel fagott-szólóhegedű párbeszédét megelőző részben gonosz, szándékosan faragatlan hahotájuk mégis átütő volt. Az üstdob valódi partnere volt a hegedűnek a második tétel első variációjában, a vonósok háttérharmóniái pedig bársonyos hátteret teremtettek a szólóhangszernek. Bartók a Magyar képekben a legnépszerűbb zongoradarabjaiból hangszerelt meg néhányat. Bár mindegyikre hatott a magyar népzene, csak a legutolsó alapszik valódi népdalon. Az első öt kis tétel parlando tagolása (Este a székelyeknél) lenyűgözően és megismételhetetlenül spontán volt, úgy tűnt, hogy a negyedik tételben (Kicsit ázottan) minden ütem – nagyon helyesen – más tempóban szól. Fischer nem tett különösebb erőfeszítést a zenei áramlatok szabályozására, de tömör, jól időzített jelzései lényegre törőek voltak. Finom, de egyértelmű kézmozdulatokkal irányította a zenekart, folyamatosan biztatva minden egyes muzsikust, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa. A zenészekkel immár harminc éve tartó szoros kapcsolata eszembe juttatta a hosszú távú zenekarépítés különleges eredményeit; Ormándy Jenő, Széll György, Herbert von Karajan munkásságát. Ritka jelenség manapság… A 19. századi művek által közrefogott 20. századi zene záróköve Schubert V. (B-dúr) szimfóniája volt. Az ültetési rend ötletes megvariálásával a mindössze hét fafúvós nem a vonósok mögött, hanem a karmester előtt foglalt helyet, s ennek köszönhetően kiválóan lehetett őket hallani. Fischer nagy gondot fordított a tempókra; semmi nem volt túl gyors, a közönségnek mindig adott elég időt a finoman tagolt frázisok befogadására. Minden dallamnak, mindegyik váratlan hangzatváltásnak volt értelme, különösen az Andante con moto összhangzattani kalandozásai közepette. A hangverseny vége is éppolyan emlékezetesre sikerült, mint az eleje: a zenészek körülállták a karmestert, és elénekelték Schubert szívmelengető a cappella kórusművét, a Christ ist erstandent.

Az eredeti angol nyelvű cikket itt olvashatják el.