Vajon autentikusan magyar tulajdonság a hangzásvilág e józan testisége? Hogy a pompás Budapesti Fesztiválzenekar védjegye, arról tegnap este is meggyőződhettünk. A magyar fővárosból érkezett zenekar a kiemelkedő egyéni teljesítmény és kollektív identitás összefogásával hatolt a zene lelkéig. A felszínes, cizellált mesterkéltség helyett a zenészek honfitársuk, Bartók Béla mélyebb zenei rétegeinek közös, örömteli megélésére törekedtek. Peter Krause kritikája a Die Weltben.
A Fischer Iván által 1983-ban alapított zenekar az Elbai Filharmóniában tartott vendégkoncertjeire mindkét alkalommal kizárólag a nagy tisztelettel övezett magyar zeneszerző műveivel érkezett. Ezen az esten egyedül a karmester hiányzott egy hirtelen szükségessé vált szemműtét miatt. Helyette a kiemelkedő tehetségű Káli Gábor lépett színpadra. Hozzáértésének ékes bizonyítéka volt elegáns, pontos ütéstechnikája, valamint az a csalhatatlan érzék, amellyel ritmusötletekre jellemző, már-már a dzsesszig nyúló szabadságot oly szellemesen kidomborította, különösen Bartók Concerto zenekarra című darabjában.
A vonósok sötéten parázsló, telt hangja elvarázsolta a hallgatóságot, csak az erőteljesre sikeredett harsona- és trombitaszó éreztette az Elbai Filharmónia akusztikai határait. Kárpótolt ezért a Cantemus Gyermekkar angyalian lágy, pianissimóban felcsendülő leányhangjainak mennyeien tiszta intonációja és a zenei tagolásukban megnyilvánuló csodálatos érzékenység, amelyet az általuk előadott Bartók-dallamokban tapasztalhattunk (ezeket a népzenegyűjtő szülőföldjén gyűjtötte, és zenéjében tovább finomította). A következő napon Bartók expresszionizmustól duzzadó operathrillerje, A kékszakállú herceg vára került műsorra.
Ismét a zenekar volt az est sztárja. A freudi hangokat megszólaltató klarinétszólista előtt legszívesebben térdet hajtott volna az ember. Csak az keltett némi csalódást, hogy Komlósi Ildikó a vibratóban oly gazdag Judit-szerepben szinte csak a tapasztalatára, Cser Krisztián férfias Kékszakállú-basszusában pedig csupán impozáns orgánumára hagyatkozott.
Az eredeti cikket itt olvashatják el.
Fotó: Elbphilharmonie/Daniel Dittus
