Vannak zeneművek, amelyeknél sajnálja az ember, hogy csak rövid ideig tartanak. Bartók Béla 1915-ben íródott, csodálatos, ám csupán hat perces Román népi táncok című szvitje kétségtelenül ezek közé tartozik. Dicséretre méltó és rendkívül pozitív hatású elgondolás volt, hogy a Bartók által feldolgozott dallamok először rusztikus, eredeti változatban csendültek fel a Fesztiválzenekar három tagjának előadásában. Játékuk lélegzetelállító intenzitása és a játék látható öröme megalapozta a csodálatosnak ígérkező est hangulatát. Ezt követően a hat tánc szimfonikus változatát előadó nagyzenekar pedig zseniális és szenvedélyes előadásmódjával nyűgözte le a hallgatóságot. Kritika a Budapesti Fesztiválzenekar luxemburgi koncertjéről. Claude Müller írása a Journal Luxemburgban.
Kiváló népdalénekesnő
A magyar népdalok előadása során a trió Sebestyén Mártával, a kiváló magyar népdalénekesnővel egészült ki, aki tökéletesen elsajátította a balkáni népzene összes kifejezésmódját és előadói technikáját. A román táncokhoz hasonlóan a zeneszerzőnek az ezután következő Magyar parasztdalok kétrészes szvitben (1914) is sikerült áthidalnia a szórakoztató műfajok és az akkoriban az avantgárd bűvöletében álló komolyzene között tátongó szakadékot. Bartók egy gyakran idézett írásában így vallott: „Az én igazi vezéreszmém azonban [...] a népek testvérré-válásának eszméje”, és ennek szellemében igényes, zenei kompromisszumokat hozott létre, amelyek még ma is az egyedi hagyományok hatását közvetítik anélkül, hogy a giccses folklórizmus csapdájába esnének. A minden erőlködés nélkül, lebilincselő összpontosítással muzsikáló zenekar itt is igen meggyőző volt stilisztikai eredetiségével, valamint a vonósok és fúvósok hangszíne között megteremtett ideális egyensúllyal. A folklórkvartett programon kívüli balkáni utazását ritka erdélyi gyöngyszemek sorával fejezte be.
Miután közel egy hónappal ezelőtt hallhattuk a Londoni Szimfonikus Zenekar előadásában, Sir Simon Rattle vezénylésével Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című zenekari művének kiváló interpretációját, csütörtökön a fantasztikus est lendületesebb első része után ismét Bartók egy hosszabb műve következett: A kékszakállú herceg vára című opera.
A nagyszerű Beethovenhez hasonlóan Bartók is csak egyetlen operát szerzett. Talán mindketten felismerték, hogy operaszerzőként nem tudják képességeiket oly mértékben kamatoztatni, mint ha kizárólag a hangszeres zenére koncentrálnak. Bartók Béla ezenkívül, mielőtt 1940-ben véglegesen kivándorolt az Egyesült Államokba, a balti és az észak-afrikai területeken végzett időigényes etnológiai és népzenegyűjtési tevékenységet, amelynek során barátjával és munkatársával, Kodály Zoltánnal több mint 10 ezer dallamot rögzített. Mindezt úgy, hogy a kezdetekben magnetofon nélkül, papírral és ceruzával dolgozott. Gyűjteménye már 1910-ben is több mint 3 ezer, csak Magyarország és Románia területéről összegyűjtött táncot és dalt tartalmazott.
Egyedülálló tömörségű mű
Akárhogy is, Bartók 30 évesen A kékszakállú herceg vára című daljátékával egyedülállóan tömör művet alkotott, amely a hozzávetőleg egy órás előadás során lehengerlő feszültséget, valamint a képzelet és kifejezőerő páratlan összjátékát teremti meg. A jól ismert történet egy mondán alapul, amely megjelenik többek között Paul Dukas és – természetesen egy lényegesen könnyedebb változatban – Jacques Offenbach operáiban is; emellett az irodalomban is sokakat megihletett a Grimm testvérektől Anatole France-on és Max Frischen át egészen Peter Rühmkorfig.
Nagyot tévedtek azok, akik a koncert második részének kezdetéig úgy vélekedtek, hogy aligha tudnak majd mit kezdeni a színes, izgalmas első rész után következő hosszú, komor, nehezen emészthető egyfelvonásossal, amelyben nincs egy szál klasszikus értelemben vett dallam sem, hogy a szokványos áriákról ne is beszéljünk. Hasonlóan borúlátó volt e sorok írója is, akit azonban végeredményben lenyűgözött az igényes hangzásvilággal aláfestett fantáziaképek csodálatos interpretációja. A lebilincselően játszó zenekarnak felülmúlhatatlanul izgalmas, a legjobb Hitchcock-filmekkel vetekedő előadást sikerült létrehoznia. Az egyre növekvő feszültséget aligha lehetett volna jobban és intenzívebben ábrázolni. Mind a sötét, helyenként melankolikus részek, mind pedig az időnként szenvedélyesen megindító, lírai betétek lélegzetelállítóan izgalmasak voltak.
A két énekes, a kiváló mezzoszoprán, Komlósi Ildikó és a nagy kifejezőerejű Cser Krisztián (bariton) lenyűgöző kamarazenei hatású összhangban adták elő a stilisztikailag folyamatosan változó hangulatképeket. Külön dicséret illeti Káli Gábort, a fiatal karmestert, aki a megbetegedett Fischer Iván helyére ugrott be, és a zenekart látható odaadással és tüzes lelkesedéssel vezette a változatos, stílusát tekintve is sokrétű, a második részben pedig technikai szempontból nagy erőpróbának bizonyuló esten keresztül. Káprázatos, páratlan koncertélményben volt részünk, amelyet nem fogunk egyhamar elfelejteni.
Az eredeti cikket itt olvashatják el.
Fotó: Kurcsák István
