Biztosan sokat tud erről a darabról, s talán arra is van válasza, vajon a magyar származású hegedűművész, Joachim József, akinek Dvořák ezt a művet dedikálta, miért nem fogadta igazi lelkesedéssel?

Hogyne! Sokat tudok róla, hiszen ez igazán érdekes epizódja az európai zenetörténetnek. Joachim kiváló tolmácsolója volt a kor legjelentősebb zeneszerzőinek. Sok komponista a saját alkotását maga adta elő, s csak ritkán kért fel más előadóművészt. Ha mégis, akkor az legtöbbször a rendkívül nagyra értékelt magyar származású Joachim József volt. Dvořák is így tett, de az ő darabját Joachim valóban nem volt hajlandó eljátszani. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ezzel tényleg csak a nemtetszését akarta kifejezni. Azt feltételezik, hogy ebben a Dvořákkal szembeni féltékenysége is szerepet játszhatott. Joachim Brahmsot rendkívül nagyra tartotta és ennek több helyen is hangot adott. Épp azokban a hetekben játszotta el Brahms új hegedűversenyét, amelyet nyilvánosan is méltatott. Dvořák épp ekkor készült el az a-mollal, amit Brahms az egekbe magasztalt. Ez Joachimnak nem esett jól. Különösen az a könnyedség fájt neki, amellyel Dvořák komponált, s amellyel ő, mint előadóművész, nem mindig tudott mit kezdeni. Ráadásul ezt a hegedűversenyt - bármilyen gyönyörű is - bizony nem könnyű előadnia a szólistának.

Mi teszi nehézzé a darabot?

Furcsa módon, az említett könnyedség ellenére technikailag igen komoly nehézségeket okoz. Az első tétel két nagyon kellemetlen betéttel indul. Nem indul el igazából a zene, csak a virtuóz kézmozdulatok dominálnak, amelyek a testnek és nem a fülnek szólnak. Ezt követően aztán az egész hosszú tétel egyetlen szünet, vagy fellélegzés nélkül megy végig. A második és harmadik tétel hasonlóképpen intenzíven veszi igénybe a szólistát. Miközben sok olyan trükköt alkalmaz a szerző a darabban, amelyeket hihetetlenül óvatosan, óriási figyelemmel kell játszani, hogy megfelelően lehessen őket értelmezni. De ha jól belegondolunk, ilyesmivel sok más szerzőt is szembesíthetünk, tehát a felsorolt problémák egyike sem kardinális. Joachim mégis végigszálazta a darabot és számtalan hibás részt talált. Így aztán kettejük között megrendült a viszony.

Ön mennyire érzi játék közben a Joachim által az 1870-es évek végén említett kellemetlenségeket?

Nézze, én 30 éve játszom ezt a darabot, úgyhogy gondolhatja, ennyi idő alatt mennyire magamévá tettem. Hozzászoktam minden nehézségéhez. Nemrég játszottam másodszor is lemezre, s nyugodtan mondhatom, hogy a hozzám legközelebb álló zeneművek egyike. Talán azért is szeretem ennyire, mert nem szerepel gyakran a nagy klasszikus repertoárokon. A hegedűművészek legtöbbje ma is fél tőle egy kicsit. Velem ellentétben.

A budapesti koncerten Jukka-Pekka Saraste vezényli a Fesztiválzenekart. Önök jól ismerik egymást. Milyen vele játszani?

Sarastéval harminckét évvel ezelőtt játszottam először: egy londoni turnén Mozartot adtunk elő. Azóta rendszeresen találkozunk különböző zenekarokban, a világ legkülönbözőbb pontjain. Amikor a Torontói Szimfonikusok élén volt, többször is felléptem velük, most pedig a WDR Szimfonikus Zenekar hívott meg mindkettőnket egy turnéra. Nagyon szeretek újra és újra találkozni azokkal a régről ismert muzsikus barátaimmal, akikkel bárhol futunk össze és játszunk együtt, többnyire jól értjük egymás gondolatait. Őt is, engem is, mint a muzsikusokat általában, hasonló módon vet a sorsunk számtalan irányba, és ha összefutunk, egy kicsit úgy érezzük, otthon vagyunk. Ráadásul véletlenül mindketten nagyjából azonos időben éltünk át súlyos kríziseket, s amikor nemrég egy gyönyörű Beethoven-sorozatot csináltunk együtt, úgy éreztük, ez átsegített bennünket a nehézségeken.

Ha jellemeznie kéne Saraste személyiségét, mi lenne a legfontosabb, amit említene?

Hogy a felszín alatt egy vulkán izzik benne.

Érdekes, szinte ugyanezt mondják Önről!

Na, látja, hát talán épp ezért állunk olyan közel egymáshoz. Ő is és én is hasonló viszonyban vagyunk a zenével, ami azt jelenti, hogy mindketten úgy érezzük, saját magunkat, egész lényünket kell beleadnunk egy-egy előadásba. Csak akkor jut el a közönséghez az, ami a zenemű lényege, az igazán fontos érzések átélésének lehetősége. Szeretnénk megmozgatni, megindítani, felrázni a közönséget a zene segítségével. Nekünk az a dolgunk, hogy a zeneszerző és a hallgató szívét egymáséhoz olyan közel hozzuk, amennyire csak lehet.

A Budapesti Fesztiválzenekart igazán jól ismeri. Mit gondol róluk?

Most fogok nyolcadszor föllépni velük. Nagyon sokra tartom őket. Épp azért, amit az előbb mondtam. Nagyon-nagyon komolyan veszik, amit csinálnak és minden erejükkel azon vannak, hogy a közönséget a lehető legközelebb hozzák a zenéhez.