Azon gondolkodtam, mivel magyarázható, hogy egy nyolcéves kisfiú egyszer csak úgy dönt: hárfázni kezd. Ezen a hatalmas, felnőtt embernél is nagyobb hangszeren…Miért döntött mellette?

Xavier de Maistre: Tulajdonképpen véletlenül alakult így. A szüleim beírattak a zeneiskolába, ahol megismerkedtem egy nagyon kedves hárfatanárnővel. Annyira megkedveltem őt, hogy mindenképpen nála szerettem volna tanulni – természetesen azon a hangszeren, amelynek a mestere volt. Így esett, hogy először a hárfatanárnőbe szerettem bele, aztán a hárfába.

A szülei szoros kapcsolatban álltak a zenével? Ezért íratták be a zeneiskolába?

X. M.: Nem, a családban senki sem volt zenész, de az volt a meggyőződésük, hogy a jó oktatáshoz fontos, hogy zenét tanuljon egy gyerek. Édesanyám ezért ragaszkodott ahhoz, hogy zeneiskolába járjak.

Milyen érzés volt, amikor kisfiúként először meglátta ezt a hatalmas, gyönyörű hangszert?

X. M.: Rögtön megtetszett és a tanárnő is bíztatott, mert tehetségesnek talált. Gyors ujjaim voltak, és nagyon gyorsan tanultam. Amikor már valamennyire tudtam hárfázni, nagyon élveztem, hogy olyasmiben vagyok jó, amiben a társaim nem. Nem akartam olyan hangszeren játszani, mint a többi gyerek. Büszke voltam rá, hogy valami eredetibbet tanulhatok, és elég hamar úgy is éreztem, hogy a hárfa az én hangszerem.

Fiatalon is arra készült, hogy híres zenész lesz?

X. M.: Az az igazság, hogy a tanárnőm elmondta a szüleimnek, hogy nagyon tehetségesnek tart, hogy van bennem valami különleges képesség a hárfázáshoz, ezt pedig ők velem is megosztották. Nagyon szerettem hárfázni, és azt gondoltam, hogy a jövőmre nézve ez jó lehetőség lenne számomra. A szüleim viszont azt akarták, hogy valami komolyabbat tanuljak, mert attól féltek, hogy ha zenész leszek, abból nem tudok majd megélni. Ezért aztán politika és közgazdaságtan szakra jelentkeztem, és ezeket a tárgyakat is élvezettel tanultam Londonban. Viszont ott hat hónapon keresztül nem érhettem hárfához, és rettentően hiányzott. Akkor döntöttem el, hogy profi zenész leszek. Ettől kezdve rendszeresen jártam meghallgatásokra híres zenekarokhoz, végül Münchenben kaptam állást a Bajor Rádiónál Lorin Maazelnél. Így kezdődött.

Ez a találkozás Maazellel nagyon fontos lehetett a karrierje szempontjából.

X. M.: Igen, természetesen. Lorin Maazel rendkívül lenyűgöző ember volt. Nagyon sok tapasztalattal rendelkezett, számos nagyszerű zenekarral dolgozott együtt – világhírű volt. Épp ezért nagyon féltem, amikor először találkoztam vele, ő viszont azonnal elfogadott és rendkívüli odaadással támogatott. Ez óriási inspirációt jelentett! Ő ajánlott be a Bécsi Filharmonikusokhoz, amikor megüresedett náluk egy hely.

Úgy tudom, nagy elismerést jelentett akkoriban, ha valakit a Bécsi Filharmonikusoknál alkalmaztak.

X. M.: Igen. Én voltam az első francia zenész a Bécsi Filharmonikusoknál. Ez egyfajta gyermekkori álom is volt, mert minden évben néztem a tévében az újévi koncertet. Tényleg azt gondoltam, hogy egy nap én is ott szeretnék lenni. Elképzelhetetlenül nagy öröm volt ez számomra! Az álmom valóra vált. Amikor megkaptam ezt a munkát, azt is gondoltam, hogy ez a legjobb, amit egy zenekarban egyáltalán elérhetek. Ha ugyanis az ember a Bécsi Filharmonikusokkal játszik, valójában a Bécsi Állami Operaház alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy sok operát is játszhattam. Az operákban pedig a hárfaszólamok általában sokkal érdekesebbek, mint a szimfonikus repertoárban. Amikor szimfonikus repertoárt játszunk, sok időt töltünk várakozással, mert a hárfának nem jut sok szerep. Az operákban a hárfa sokkal fontosabb hangszer. Puccininél például sok hárfa van, de Richard Straussnál, Wagnernél, és az összes balettzenében is. Ez sokkal nagyobb kihívás volt számomra, ráadásul imádom az énekhangokat! Az emberi hang számomra a legszebb hangszer. Így aztán nagyon élveztem a Bécsben töltött éveket.

Soha többé nem gondolt arra, hogy politikával, közgazdaságtannal, vagy hasonlóval foglalkozzon?

X. M.: A politika továbbra is nagyon érdekel. Most is minden nap elolvasom az újságokat, offline és online is. Különösen érdekel a geopolitika és minden, ami a világban történik. Szerintem a politika tanulmányozása sokat segített abban, hogy megértsem, hogyan lehet egy projektet népszerűsíteni és fejleszteni. Igen jó képzést kaptam Londonban, aminek máig hasznát veszem. Nagyon örülök, hogy a lányom is ugyanazt tanulja, amit én annak idején. Sokat tudok neki segíteni, és megoszthatom vele az érdeklődésemet, ami csodálatos érzés.

Londonban ugyanabba az iskolába jár?

X. M.: Igen, Párizsban is ugyanabban az iskolában tanult, és ettől az évtől ő is a King's College-ba jár Londonban.

A világ legmagasabb szintű zenekaraival játszott már szinte minden országban Japántól az Egyesült Államokon át Európáig. Emellett tanít is több helyen. Elég sűrű lehet az élete.

X. M.: Igen, ez így van. Sokat utazom és sokat dolgozom. Korábban mesterkurzusokat tartottam, de most csak Hamburgban tanítok. Van egy saját osztályom, és igyekszem most kizárólag ezekre a diákokra koncentrálni, mert nincs túl sok időm.

El lehet-e magyarázni valakinek, aki csak hallgatni szereti a hárfajátékot, de nem tud a hangszeren játszani, hogy mi a legfontosabb a hárfázásban? Mire kell a leginkább összpontosítani? Amit biztosan tudunk mi laikusok is, hogy nagyon sok húrja van.

X. M.: Valóban sok a húr a hárfán, szám szerint 47, de legalább ilyen fontos, hogy van hét pedálja. A pedálok segítségével állítjuk elő az összes félhangot. Ezt úgy kell elképzelni, mintha a hárfa húrjai a zongora fehér billentyűi lennének, a pedálokkal pedig a fekete billentyűk hangjait játsszuk el. Ezért természetesen nagyon jó koordinációra van szükség, mert a pedálokkal változtatjuk a harmóniákat, és ha rossz pedált nyomunk meg, akkor rossz harmóniát játszunk és minden elromlik. Ebből származik a hárfával kapcsolatos sok probléma. A memóriát és a koordinációt tekintve tehát ez egy nagyon bonyolult hangszer.

Ez nem az első alkalom, hogy Budapesten játszik, ugye?

X. M.: Nem-nem, játszottam már néhányszor a Zeneakadémián – legutóbb a MÁV Szimfonikusokkal, de ez lesz az első alkalom, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarral zenélek. Nagyon izgatott vagyok, mert ez egy nagyon híres zenekar. Imádom a magyar közönséget! Nagyon barátságos közönség, és nagyon különleges módon tapsolnak. Izgatottan várom a visszatérést. Az külön csodás, hogy az egyik kedvenc darabomat, Alberto Ginastera Hárfaversenyét adhatom elő.

Mesélne kicsit Ginasteráról és a hárfakoncertjéről? Miért épp egy argentin zeneszerzőt választott, tőle is egy számunkra szokatlan stílusú zeneművet?

X. M.: Való igaz, hogy ez a hárfakoncert nagyon eltér attól, amit a hárfától elvárna az ember. Amikor a hárfára gondolunk, glisszandókat és arpeggiókat hallunk. Ez a koncert viszont elsősorban ütőhangszeres stílusban íródott, nagyon ritmikus zene. Sok elemében a dél-amerikai, argentin népzene hatása is érződik. Szerintem ez egy nagyon érdekes darab. Sokszor előadtam már, mert valóban ez az egyik kedvencem a szólóhárfára és zenekarra írt művek közül.

Ginasterát az árnyalatok mesterének tartják a hozzáértők.

X. M.: Én úgy fogalmaznék, hogy a zenei játék legapróbb elemeinek, főleg a színeknek a mestere. Nagyon különleges módon használta a hárfát. Sokféle dinamikával és a húrok különböző módon történő pengetésével, ami nagyon különböző hangokat eredményez. Ez teszi ezt a művet olyan érdekessé. Bár különlegesek a hangzások, mára már klasszikus koncert lett belőle. Amikor komponálták, nagyon avantgárdnak számított, ma viszont már sok zeneszerző merít belőle ihletet. Nem próbálja utánozni a nyugati stílust, mintha sok latin-amerikai ritmust és dallamot integrált volna.

Ennek a koncertnek David Robertson a karmestere, akivel már többször dolgozott együtt – milyen vele a közös munka?

X. M.: Igen, David Robertson nagyon tapasztalt karmester. Többször játszottam már vele, nagyon melegszívű ember. Jó vele együtt dolgozni, különösen szólistaként, mert tudja, hogyan kell kísérni, és nagyon támogató partner. Nagyon várom, hogy együtt muzsikálhassunk a BFZ-vel való debütálásomkor.

Az interjút Váradi Júlia készítette.