A zenekar megérkezett a pompás középkori gótikus építészetéről híres városba, a több mint ezer éves Brugess-be. Kis, csendes házikók a szeles utak mentén mindenütt, melyeket lógó fűzfákkal kísért olajzöld kanálisok ölelnek körbe. Nem csoda, hogy a zenekar több tagját is magával ragadta, hogy visszatérhetett a világörökségnek ehhez a drágakövéhez. A különféle csokoládék, kávézók, bájos utcasarkok és a legnagyobb kaliberű éttermek hatalmas választéka szinte olyan, mint egy gyümölcsös, ami arra vár, hogy leszüreteljék és megízleljék a termését. A koncertterem (Concertgebouw) ultramodern, vörös épülete első pillantásra mintha kilógna a sorból, de egy ilyen építészeti ranggal rendelkező városnak valószínűleg nincs más lehetősége, ha fel akar nőni történelmi múltjához. Olyan ez, mint amikor a modern zene mellett gyakran Bach is bekerül a programba, hogy viszonyítási pontként szolgáljon a kísérlet során. A hangolás egy véletlenszerűen kiválasztott rituális Bach korállal kezdődött, amelyet a fúvósok adtak elő. Ezt a tradíciót Fischer Iván honosította meg a zenekar magjában, amelyet most már szinte vallásszerűen adnak elő az egész világon. Ez a zenekar hangvillája vagy horgonya, amely a zenét minden egyéni ambíció fölé helyezi, amely magasztosabb célt jelöl ki a számára. Egy olyan alkotóelem, ami nélkül az élet élettelenné válik. A terem akusztikája nem volt tökéletes, de közel sem okozott olyan problémát, mint a legutóbbi alkalommal, így Fischer Iván a hangolásra és a részletek kidolgozására koncentrálhatott. Miután egy remek flamand módon elkészített hal felett átbeszéltük Dvořák csellóversenyét Daniel Müller Schott szólistával, nagyon izgatottan vártam, hogy harmadszorra is hallhassam a versenyművet az előadásában. Ez a darab volt Dvořák utolsó zenekari munkája, ami valóságos remekmű. Még a mentora, Brahms is így fogadta: “Miért nem tudtam, hogy ember ilyen cselló conertót is írhat! Ha tudtam volna, már régen írtam volna egyet!” A mű tökéletessége a felépítésében és a témák műfajokon átívelő átvezetésében rejtőzik, és a zenekar Müller-Schottal nagyon jól játszotta. Olyan volt, mintha ő és Fischer történetet mesélne a közönségnek, a témák kölcsönhatásait zökkenés nélkül mutatták be, az érzelmeket pedig teljes mértékben felfedték. Hősiesből először melankolikusba, majd elmélkedőből optimistába, végül elégikusból diadalom ittasba váltottak. A hallgatóságot – mint egy tű hegyét – végigvezették a mű érzelmi utazásán, miközben egészben, nagyságával és bonyolult részleteivel együtt is láttatták a darabot. A megvilágosodásnak ezen a pontján áhítat töltötte meg a termet és a tömeg tapsviharban tört ki. Több írás is Jozefina halálához köti a mű elégikus hangvételét, de a darab ereje valójában abban áll, hogy a hallgató megírhatja a saját történetét a grandiózus struktúrán belül. Ez az, ami fenségessé, ugyanakkor mélyen személyessé is teszi Dvořák concertóját. Vladimir Fanshil, Fischer Iván asszisztens karmestere

További posztok:

Intro Második nap Harmadik nap Negyedik nap Ötödik nap