Az est mai finn zenével, Kalevi Aho Minea című, 2008-ban befejezett nagyzenekari darabjával kezdődött. A folytatásban Bartók Béla I. zongoraversenyét Ránki Dezső szólójával hallgathattuk meg, a második részben pedig Prokofjev Rómeó és Júlia balettzenéjéből szólalt meg tizenkét tétel. Lehetséges, hogy a véletlen műve, de e három darab nem pusztán elhangzott egymás mellett, rezonált is egymásra. A kulcsot a „nyitány" adta meg. Kalevi Aho kifejezetten hatásos és gusztusos zenekari partitúrát kompilált. Szinte biztos, hogy nem lesz száz év múlva gimnáziumi tananyag, de hát a maiak közül ki lesz az? S hogy a szerző a műre vonatkozó formastratégiáját menet közben változtatta meg, ez sem meglepő, inkább tipikus. A mű eleinte rondónak tűnik, de a második epizód úgy elterebélyesedik, hogy lényegében a darab teljes második felét kitölti, a legvégén pedig még egy hasonló anyagú kódát is „magára húz". A zenei matéria igen egyszerű volt, melyet az ügyes (kissé bombasztikus hangszerelés) ravaszul felstilizált. Kalevi Aho tudja (vagy megtanulta: például Prokofjevtől), hogy a zenekarhoz jól illeszkedő zenei anyag nem feltétlenül bonyolult, s ebből a nem bonyolult anyagból ki lehet alakítani különb s különb féle ostinatókat. Talán ezt is a szovjet zene (Prokofjev és/vagy Sosztakovics) hatásának tudhatjuk be. A hangzást az ütőhangszeres színek uralták, e színek leginkább az invenció apadásáról próbálták meg elterelni (egyébként sikerrel) a hallgató figyelmét. A teljes cikk megtekintéséhez, kérjük kattintson a következő linkre: http://fidelio.hu/klasszikus/kritika/harmas_minosegben?s=rss