A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR legutóbbi műsorában ilyen mű kapott helyet: Robert Schumann Schiller-drámához komponált nyitánya, A messinai menyasszony (Die Braut von Messina, op. 100), amely már bemutatóján sem aratott sikert, és azóta is kitartóan mellőzi a koncertipar (két másik, szintén 1851-ben befejezett Schumann-nyitánnyal, a Hermann und Dorotheával és a Julius Caesarral együtt). A karmester, a mulhouse-i születésű LOUIS LANGRÉE (1961) - aki 1998-tól 2000-ig, Kent Nagano és Fischer Iván között a Lyoni Nemzeti Opera főzeneigazgatója volt, jelenleg pedig Leonidas Kavakos utódaként a Camerata Salzburg élén áll - a remek formában játszó Fesztiválzenekarra támaszkodva méltón domborította ki a sötét tónusú, lobogó lendületű c-moll mű szenvedélyét és tragikumát: értelmezését robusztus hangzás, sok erős hangsúly és kirobbanó temperamentum jellemezte. Persze ahol Schumann teret juttat a lírának: a klarinétszólós melléktéma tájékán a lágyság is szerepet kapott az előadásban. Fontosnak éreztem még a karmester eszköztárában a feszültségek schumanni visszafogásának szerepét, és a fokozásokat. A nyitány alapján úgy tetszett, Louis Langrée nem karizmatikus személyiség, de érzékeny, pontos muzsikus, aki árnyaltan és részletgazdagon vezényel. A szünet után, Brahms 3. szimfóniájában viszont sokkal jelentősebbnek, szuggesztívebbnek mutatkozott. Pontosabban fogalmazva: az előadás során, a finálé végkifejlete felé haladva fokról-fokra jutott el egy olyan szuggesztivitásig, amely már némiképp átrajzolta a nyitány által róla sugallt portrét. Az Allegro con brio megszólaltatását még főként a Brahms-nyitótételekre oly gyakran jellemző Janus-arc jellemezte: sűrűn váltakozott a feszült-drámai és a lágy-lírai karakter. Langrée olvasata mintha a lágyság felé húzott volna, de azért energia is táplálta ezt a vezénylést, csak éppen ez utóbbi nem szenvedélyből, hanem az ünnepélyes emelkedettség pátoszából fakadt. A C-dúr Andante világos színekkel hangzott fel, a vonós basszus rugalmas pizzicatói tágas térbe helyezték a fúvósok megmozdulásait, a dinamikai csúcspontokhoz érve pedig hiteles pátosszal, gazdagon tárult ki a szimfonikus hangzás. A c-moll Poco allegretto a csellók melankolikus kantilénájával, mint oly sokszor, most is a sötét tónusok békéjét, a befelé megélt fájdalom méltóságát idézte. (A kritikus kerülni igyekszik a rozsdás lombú októberi erdőkkel kapcsolatos hasonlatokat, de nincs mit tenni: e ponton, aligha véletlenül, minden jó előadás az elmúlásba belenyugvó természet színeire és hangulataira hivatkozik.) A finálé aztán a muzsikálás imponáló tartásával, fegyelmével, erejével, sodrásával, no meg persze a dús zengésű hangzással és a szenvedélyteli gesztusokkal hozzásegítette Louis Langrée-t ahhoz, hogy búcsúzóul legvonzóbb arcát mutassa meg. (A BFZ esetében azért nem beszélhetek a kibontakozás és felszabadulás hasonló folyamatáról, mert Fischer Iván zenekara a teljes hangverseny során, mindvégig a legvonzóbb arcát mutatta.) A Schumann-nyitány és a Brahms-szimfónia között, az első rész második számaként Schumann a-moll zongoraversenyét (op. 54) hallottuk (Langrée a BFZ koncert előtt vetített riportfilmjében Clara Schumannt nevezte a három mű közti összekötő kapocsnak). Az amerikai szólista, RICHARD GOODE (1943), akit Beethoven-specialistaként és a Marlborói Fesztivált vezető, elsőrangú kamaramuzsikusként becsül a világ, régi partnere a BFZ-nek. Fischer Iván vezényletével emlékezetes felvételt készítettek az öt Beethoven-zongoraversenyből - az album még olyan kiadványok mellett is megállja a helyét, mint Schiff, Haitink és a Staatskapelle Dresden, Kiszin, Colin Davis és a Londoni Szimfonikusok, vagy Aimard, Harnoncourt és az Európai Kamarazenekar közös produkciója. Goode Schumann-tolmácsolásában döntő fontosságúnak éreztem a csengő zongorahangot, amely képes tükrözni a zenébe kódolt szélsőséges individualizmus gyors hangulatváltásait. Hasonlóképp meghatározónak tetszett az alkalmazkodó ritmus, a dallamformálás - itt oly fontos - lélegző szabadsága és közlékeny beszédessége. Elmélkedő mélabú és megfeszülő heroikus indulat elegyével szolgált a Allegro affettuoso nyitótétel, az Andantino tempójelzésű Intermezzo a versenymű műfajában oly ritka, meghitt kamarazene perceit hozta el, végül a finálé a jellegzetes schumanni lobogás, a „lovagi vágta" boldog viharzásának örömével szólalt meg - ezt az örömöt még a tétel közepe táján jelentkezett memóriazavar sem tudta elrontani. (November 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF muzsikalendarium.hu