A hárfaszóló elején még le-leestek az izgő-mozgó gyerekek alkalmi hangszerei, Marcel Tournier: Sonatine-jának igazán csendes részeinél azonban már mindenki elhalkult. A Budapesti Fesztiválzenekar közösségi hetének Zenevár című programján Kiskunfélegyházán, az Aranyalma Népmesepontban, a Mesevárban jártunk. Tojástartó-befőttes gumival, műanyag flakon színes cukorkákkal – a gyerekek tudják, hogy nem létezik olyan tárgy, ami valójában nem hangszer. És tudják ezt az együttes művészei is. Tizenöt muzsikus és nagyjából száz gyerek – együtt játszanak.

„Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy karmester-király. Országának lakói, a nemesek, udvarhölgyek és lovagok mind-mind örömmel engedelmeskedtek a királyi varázspálca intésére. Így lett a Zenevárban a káoszból rend és a zajongásból harmónia. Saját készítésű hangszereinkkel együtt mi is vendégei lehetünk ennek az országnak, amelynek neve: Zenekar.” - szól Illési Erika meséjének eleje. „Minden családban vannak örök lázadók, kételkedők, kicsit cinikusok – ő a cselló”- hangzik a különleges jellemzés, ami tökéletesen illeszkedik a mesébe. A Mesélő első megszólalásuk előtt egyenként bemutatja a vonós, rézfúvós és fafúvós hangszereket felvetve az obligát kérdést is: hogyan lehet fafúvós hangszer a fuvola? A csellót nagyon sok gyerek felismeri, a fuvolát öten-hatan, a klarinétot többen, a fagottnál csak három kéz lendül a magasba. Szomorúan tapasztalhatjuk a világ múló dicsőségét: a legismertebb magyar fagott-dallam, a valaha volt Tévémaci főcímzenéje, Vajda József műve hallatán egyetlen gyerek arca sem derül fel, csak mi felnőttek mosolygunk némi nosztalgiával.

Az egy órás programba belefért Hacsaturján és Dittersdorf, Strauss, és charlestone is. A gyereksorokat pásztázva látszott, hogy ragtime-ot hallva nagyon nehéz mozdulatlannak maradni, a hangos rézfúvós zene alatt viszont befogott fél füllel is jól lehet táncolni. A Mesélő a két széksor között perdül táncra egy-egy kisfiúval, a király pedig hiába király, nem tudja, mire való a hatalmas fakard, Hacsaturján: Kardtánca közben vívás helyett inkább bohóckodni kezd. Viszont bebizonyítja, hogy a fából készült szék éppúgy alkalmas dobolásra, mint a hangszere. A záróakkord, Susato: Mór indulója papír tojásdobozokon lévő befőttes gumik pengetésével és a műanyag flakonokban zörgő színes cukorkák rázásával válik igazivá, a közös zenélés végénél pedig kiderül, amit profi zenekarokat hallva is tapasztal néha a koncertjáró: karmesteri leintés ide, utolsó akkord oda, egy több mint száztagú alkalmi együttesben nem ritmust tartani, nem dinamikát mozgatni és tökéletesen intonálni nehéz igazán, hanem egyszerre befejezni.

A teljes cikket a linkre kattintva olvashatják el.

Fotó: Chripko Lili