– A Fesztiválzenekar elmúlt húsz éve egyszerre volt rendkívül sikeres és viharosan küzdelmes korszak. Ön hogy látja most a zenekar életének e két évtizedét? – Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, milyen is volt ez a húsz év, akkor ez a „csodálatos” lenne. A szélesebb körben csak kevéssé ismert, évente néhány koncertet adó alkalmi együttesből mára a világ egyik meghatározó szimfonikus zenekara és Magyarország legnépszerűbb kulturális intézménye vált. Az pedig már a dolog természetéből fakad, hogy mindez csak folyamatos küzdelmek árán valósulhatott meg, hiszen a Fesztiválzenekar különböző érdekek és erőterek között működik. De a bizonyítás állandó kényszere, a harc a financiális biztonságért, közönségünk megtartásáért és gyarapításáért, vagy épp a jobb hangszerekért, mindez korántsem haszontalan: megóv az elkényelmesedéstől. – Amikor a Fesztiválzenekar 1983-ban megalakult, már eredendően különleges formációnak tetszett a magyar zenei életben. A ’90-es évek elején azután ez a pozíció csak még sajátosabbá és egyedibbé vált: a kulturális szcénában szinte mindmáig szokatlan működtetési és finanszírozási megoldásaival, nemcsak művészi, de üzleti profizmusával is. – A nyolcvanas évek elején a zenekar két alapítója, a már nemzetközileg jegyzett fiatal karmester, Fischer Iván és az ugyancsak ünnepelt zongoraművész, Kocsis Zoltán mondhatni tisztán logikai úton jutott el a felismerésig, hogy valami alapvető probléma lehet a magyar zenekari struktúrával, ha a zenei képzés és a művészi tehetség elismerten kiemelkedő szintje dacára sosem volt világszínvonalú szimfonikus együttesünk. Rájöttek arra, hogy a struktúrát kell megváltoztatni, s ennek szellemében hívták életre a nyomatékosan „nem állami”, művészileg független és magát a nemzetközi mércéhez mérő Fesztiválzenekart. Amikor azután 1992-ben egy különleges történelmi pillanat lehetőséget nyújtott az együttes állandó zenekarrá alakulására, létre kellett hozni a Fesztiválzenekar addig nem létező professzionális működési kereteit is. Én akkor a párizsi Magyar Intézetben dolgoztam, s ott keresett meg Fischer Iván, hogy munkatársául szegődjem ebben a vállalkozásban. Az én szerepem lényegében arra korlátozódott, hogy segítsek megteremteni azokat a feltételeket, amelyek a magas színvonalú, megalkuvásoktól mentes művészi munkát szolgálják. Ma már tudom, hogy hályogkovács módjára kezdtem, ráadásul olyan megoldásokkal, amelyek akkor nem csupán ismeretlenek voltak a hazai zenei élet berkeiben, de sokakban értetlenséget, olykor ellenségességet ébresztettek. Ma népszerű fordulattal élve, jöttek a „nem ortodox” módszerek: a zenészek kétéves szerződése, a saját koncertszervezői tevékenység, önmagunk impresszálása. Vagy mondjuk a jegyek saját árusítása, ami teljességgel forradalminak tűnt egy olyan világban, ahol az ember a koncertjegyét addig csakis a Vörösmarty téri jegyirodában vagy a Zeneakadémia jegypénztárában vehette meg. Belegondoltam, hogy nekem mint koncertközönségnek milyen jó lenne, ha többet tudhatnék a pódiumon játszó művészekről, vagyis ha kialakulhatna egy eleven kapcsolat a zenekar és közönsége között. Név szerint szólítottuk meg a közönség tagjait, elkezdtünk levelezni velük, s aztán jó pár év múlva meglepetten olvastam a szaksajtóban, hogy Körner Tamás ismertette meg a magyar kulturális élettel a „direct mailing” marketing technikáját. Azt se tudtam, hogy mi az a „direct mailing”! Egyszerűen kerestem azokat a megoldásokat, amelyek a háttérből eredményesen segíthetik Fischer Iván művészi vízióját. Mert ne legyen félreértés: a Fesztiválzenekar sikerének ez volt a döntő eleme, s ez a meghatározó ma is. – A Fesztiválzenekar a szponzorok hatékony felkutatásában is élen járt, s ez voltaképp még ma is így van. – Mivel a zenekar sosem akart kizárólagosan állami vagy fővárosi támogatásra hagyatkozni, s így attól függővé válni, a kezdetektől kiemelt figyelmet fordítottunk az üzleti- és magánszférából szerezhető támogatásokra. Már 1983 és 1992 között is szponzorok tették lehetővé az évi néhány koncert megtartását, s 1992-től ennek szerepe még fontosabb lett. Nálunk ennek a kultúrafinanszírozási metódusnak persze nincs hagyománya, s mi kétségkívül némi illúzióval kezdtünk, nem számoltunk azzal, hogy a több évtizedes kizárólagos állami szerepvállalás ezen a területen nemcsak a művészek, de a közvélemény és a reménybeli támogatók mentalitására is komolyan hatott. Így ahonnan az állam kivonult a kilencvenes években, oda az üzleti szféra támogatói csak vonakodva léptek be, s ezt tulajdonképpen még ma is érezhetjük. Ezzel együtt óriási sikernek tartom, hogy ezt az újszerű fenntartói alapstruktúrát, a több lábon állást (állam, főváros, üzleti és magánszféra) így is sikerült megteremtenünk, s ez minden nehézség ellenére művészi szempontból is tökéletesen bevált. – Voltak-e nagy megvalósulatlan tervek, netán zsákutcák ebben a húsz évben? – Persze hogy voltak, hiszen a tervek-álmok rendes sorsa az, hogy csak egy részük jut el a megvalósulásig! Például húsz éve foglalkoztat minket az, milyen jó is lenne saját koncertteremmel rendelkezni! Azt is legalább két évtizede tervezgetjük, hogy nagyon fontos lenne egy igazán jelentős nyári fesztivált életre hívni Magyarországon: a Margitszigettől a Pilisen át Tihanyig sokféle helyszínt elképzeltünk, de nem találtunk megfelelőt. Megpróbálkoztunk azzal is, hogy csináljunk egy 24 órában sugárzó komolyzenei rádióadót, komoly naivitással megpályáztunk egy frekvenciát, műsortervekkel és mintafelvételekkel készültünk, persze hiába. De azért megvalósítottunk sok olyasmit, ami annak idején szinte lehetetlennek vagy túlzott merészségnek tűnt, mint például a koncertprogramok kétszeri, majd mára immár háromszori előadása. – Ha úgy vesszük, az a körültekintő megoldás is szokatlan a magyar zenei életben, ahogy az Ön helyére az utódját, helyesebben az utódjait kiválasztották. Ön részt vett ebben a kiválasztási folyamatban? – A Fesztiválzenekar ma már egész egyszerűen túl sikeres ahhoz, hogy személyi kérdésekkel veszélyeztessük a működését. Én sok évvel ezelőtt elhatároztam, hogy 65 éves koromban a háttérbe vonulok: ezt három éve jeleztem is az alapítvány kuratóriumának, hogy megindulhasson az a jó előre megtervezett folyamat, amely az alkalmas személy, személyek kiválasztásához szükséges. Azt kértem, hogy ebben ne legyen szerepem, mert az ember ilyenkor a legjobb szándék mellett is könnyen elfogulttá válhat, és egyébként is teljes szabadságot akartam hagyni a kuratóriumnak. A „short list” összeállítása után azért megkérdezték a véleményemet a jelöltekről, s elmondhatom, hogy szerintem a kuratórium remekül döntött: Stefan Engler és Erdődy Orsolya kiváló választás. Az ő feladatuk lesz már annak az új stratégiai tervnek a végrehajtása, amelyet ugyancsak előre tervezve, több mint egyéves munkával készítettünk. Ez a kontinuitás egyik biztosítéka, miközben a folyamatosság legfőbb záloga mégis a Fesztiválzenekar egészét meghatározó művészi szándék és vízió változatlansága, azaz Fischer Iván személye marad. László Ferenc, Muzsika